Happy End

Summer brought a sense of peace — that liberating realisation that it’s not my job to radiate the warmth and energy that keeps things in motion and alive. Everything is doing just fine, even without my sacrifice — strange, really, somehow I was getting used to providing this gesture.

In this new mental state, I felt connected to the cards again, understood and accepted their messages. It was never the Tarot's fault — I was impatient. Sometimes I’d just take a glance at the spread, and if I didn’t see what I wanted, the cards landed in the box, ignoring the fact that I was the one who asked for guidance. Brave move... Tarot is NOT a game. :-D But I was desperate, I was dying to leave the tasks behind and feel only silence around me.

Since the world didn’t end — which might’ve reduced the number of people around me to a tolerable level — I realised that my circumstances weren’t going to change. This is what I have to work with. Simply because perfection doesn’t exist. Life won’t tiptoe around to suit me. I’ll never truly be done with anything. I’ll always be in the middle of something, even if the previous thing has ended. That’s just how it is. 

Please tell me that it’s not just my life that’s such a mess!

So, there’s always something — it's on you whether letting it sweep you away or finally tuning things to your own rhythm. To understand this, I had to go all the way again. To total exhaustion. Or more honestly: to break down. That’s where clarity hit. The flexible bends, the rigid breaks. So fitting. There are already too many broken pieces around me. Too many signs — maybe it’s time for some self-reflection.  The universe keeps trying to remind me: I’m neither immortal nor perfect. And no one expects me to be. Except me, of course. That’s how it happened that I was surprised by not being able to perform at 200% — the truth is, by last Friday, I barely managed fifty. And I felt so unwell that I had no choice but to accept: this is my limit.

We, humans, are strangely assembled. Stress generates incredible energy in every cell of our body, but when the immediate danger passes, our body switches to standby mode to repair the damage. That’s where I am now — in standby, with barely noticeable life functions. And what made me think the threat is over?

One deeply human gesture restored my faith in life. It made me realise that no matter how open and positive I thought I was, I can be just as suspicious and small-minded when I step into unfamiliar territory. Sure, the circumstances didn’t help — but skip this part, it is history. Two genuinely good intentions crossed paths under imperfect conditions, both aiming to keep something beautiful – Marbushka – alive.

But the legal part and fear of the unknown stole our focus. Misunderstandings led to anxiety and mistrust, which then added extra pages to the contract, filled with safeguards and sanctions. We entered an exhausting dance that only ended with one honest, personal phone call. That’s all it took to reassure each other of our mutual good intentions.

Sure, it didn’t help that we were both new to this. But we also learned something essential: the most important part — trust — can’t be put down on paper. How beautiful would the world be if it actually worked like that? Think of all the needless steps, all the sleepless nights we could spare ourselves.

I was so glad to finally talk to Attila in person. Somehow, I knew Marbushka was in excellent hands. And it’s a huge relief that I’m not losing something in one clean cut. I can remain in the background, helping, illustrating new games. I’m genuinely excited for what’s going to happen.

During these six... damn, seven months, I’ve learned everything Laca did over the last fifteen years. Spiced with inheritance issues, inaccessible data, unknown passwords, shipping logistics, keyword systems, and legal and tax mazes. All of it, completely alone. There were days when I was barely human—data had such a loose connection to my brain, I feared every new piece would push something else out. I know I wasn’t easy to be around. Still, there were good moments and memories, and I’m not complaining. All above this, I am kinda…proud.

I don’t regret for a second that it’s over and I can return to my soothing dreamworld to heal. Because there hasn’t been time for that yet, and summer is short. And life isn’t long either. But now, finally, the colours have returned to the picture. I’m happy.

A nyár megnyugvást hozott, azt a felszabadító érzést, hogy nem nekem kell sugároznom a meleget és az energiát ami működésben tartja a dolgokat. Minden és mindenki köszöni, jól van véráldozat nélkül is. Főleg anélkül – milyen bizarr, pfff, pedig már kezdtem megszokni.

Ebben az új lelkiállapotban újra éreztem a kapcsolódást a kártyákkal, megértettem és elfogadtam az üzeneteket. Nem a Tarot hibája volt eddig sem, én voltam türelmetlen. Néha csak ránéztem a kirakott lapokra és visszatettem a dobozba ha nem azt láttam amit reméltem. Bátor döntés…a Tarot nem játék. :D DE ebből is látszik, hogy mennyire kétségbe voltam esve. Túl akartam lenni mindenen és csak a csendet érezni magam körül. Mivel elmaradt a világégés – ami az optimális számú emberi lényt biztosította volna körülöttem – rájöttem, hogy a körülmények nem fognak változni, így kell boldogulnom azon egyszerű oknál fogva hogy nincs tökéletes állapot, az élet nem fog lábujjhegyen járni a kedvemért, soha nem leszek TÚL valamin. Valaminek mindig a közepén leszek még akkor is ha az előző lezárult. Hát így. Nyugtassatok meg, hogy nem csak az én életem ilyen gáz. Szóval valami mindig van, hozzáállás kérdése, hogy mennyire hagyod, hogy elsodorjon vagy esetleg sikerül végre a dolgokat a saját ritmusodra hangolni. Ahhoz, hogy ezt felfogjam, megint el kellett mennem a legvégsőkig. Végkimerülésig. Akkor megvilágosodtam. Pontosabban: összeomlottam. Az én esetemben csak ez működik, aki rugalmas hajlik, aki nem törik. Találó. Sok már a szilánk körülöttem – ezen ideje elgondolkodni. Az égiek próbálnak tanítani, hogy nem vagyok sem halhatatlan, sem pedig tökéletes. ÉS egyiket sem várja el senki. Rajtam kívül persze. Nem tudtam tovább 200%-on teljesíteni, bevallom az ötvenet is alig értem el múlt péntekre. De olyan rosszul lettem, hogy el kellett fogadnom: ennyit tudok.

Furcsán vagyunk összeszerelve mi természeti lények, a stressztől minden sejtünkben elképesztő energia termelődik, de a közvetlen veszély múltával a testük stand by módra kapcsol, hogy helyre tudja állítani az okozott kárt. Most éppen itt vagyok, stand by módban, alig észlelhető életfunkciókkal. És mitől történt mindez?

Egy nagyon emberi gesztus visszahozta a hitem az életben és ráébresztett, hogy bármennyire is nyitott, pozitív embernek gondoltam magam annyira gyanakvó és kisstílű tudok lenni új, felderítetlen területen. Persze a körülmények sem segítettek, de ezt engedjük is el, ez már a múlt. Két tökéletes szándék találkozott tökéletlen körülmények közt, azzal a céllal, hogy valami nagyon szép dolgot életben tartsunk – a Marbushkát. A jogi procedúra és az ismeretlentől való félelem azonban elállította a fókuszt. A félreértéseket követő félelem és bizalmatlanság újabb és újabb oldalakat töltött meg a szerződésben biztosításokkal, szankciókkal. Kimerítő körtánc kezdődött aminek egyetlen őszinte és személyes telefonbeszélgetés vetett véget. Ennyi kellett ahhoz, hogy biztosítsuk egymást kölcsönös jó szándékunkról. 

Nyilván nem használt, hogy mindketten kezdők vagyunk ezen a téren, de az is kiderült, hogy a lényeget nem lehet lepapírozni. És ez a bizalom. Milyen szép lenne, ha így működne a világ, mennyi felesleges kört, mennyi álmatlan éjszakát megspórolhattunk volna. Nagyon örültem, hogy végre személyesen megismerhettem Attilát, biztos vagyok benne, hogy a Marbushka nagyon jó kezekben lesz, ugyanakkor megnyugtató, hogy nem éles vágással veszítek el valamit hanem ott maradhatok a háttérben, segíteni, új játékokat illusztrálni. Kíváncsian várom a jövőt. 

Ezalatt a hat....basszus, hét hónap alatt megtanultam mindazt amit Laca csinált tizenöt éven keresztül, megspékelve örökösödéssel, nem hozzáférhető adatokkal, ismeretlen jelszavakkal, szállítmányozási paraméterekkel, kulcsszavakkal, jogi és adózási útvesztőkkel. Mindent egyedül. Igaz, voltak napok amikor nem lehetett hozzám szólni, mert az adatok a fejemben olyan lazán tapadtak meg, hogy féltem: egy adat be, egy ki. Nehéz egy ilyen lényt kerülgetni, de voltak jó időszakok is, nem panaszkodom. Egy percig sem bánom, hogy lezárult és visszatérhetek a megnyugtató álomvilágomba regenerálódni. Mert arra még nem volt idő és a nyár rövid. Nameg az élet sem hosszú. De most végre megjelentek a színek a képen, boldog vagyok.