Dark Days 3. – Sötét napok 3.
So many people are thinking of us and worrying about us. It gives me incredible strength, and I’m deeply grateful for it. It's true that I don’t have family to help me, but this makes up for everything. Even though fate has truly pulled the ground out from under my feet, somehow I still don’t feel lost—despite having a million reasons to. Losing the work of an entire lifetime in a single moment is really something.
Still, I have hardened inside. Nothing can really shake me anymore. My energy is completely consumed by dealing with bureaucratic matters (how unfair is that?!). Sometimes I manage to see it as a challenge, but other times I just want to throw it all away and don’t understand why this is happening to me. If even a small, unexpected thing happens—something I didn’t foresee—I completely lose my balance. I start to feel like I’m suffocating, my heart racing out of control. And yet, the most effective way to get rid of problems is to solve them. It’s just that... It’s hard. In this quantity, I simply can’t process them. So I switch to autopilot and push through. Of course, sometimes I end up washing my AirPods because I forgot them in my pocket. That’s just where I’m at.
At the same time, I can feel people watching. Their eyes are on me as I sit alone at the table for breakfast, head out for groceries, and trim the bushes. I’m under observation. I’m thankful for their kindness, truly—but the feeling of becoming a local curiosity is hard to deal with. A person to talk about. Will she stay? Will she manage? When will she give up? What will she ask for next? Will she ever drive again? – All questions that weigh on me, too.
Still, I keep moving forward and give thanks for the things I still have. I look for the tiny, everyday miracles and really try to find joy in life, so that Bojka can also find a way out of the darkness. I won’t stop creating, even if—aside from photography—I feel incapable of doing anything else right now."
---
Rengetegen gondolnak ránk és aggódnak értünk, sok erőt ad, hogy ilyen sokan a szívükön viselik a sorsunkat, nagyon hálás vagyok érte. Igaz nincs családom aki segítne, de ez mindenért kárpótol. Bár az égiek kirántották alólam a talajt rendesen, valahogy mégsem érzem elveszve magam pedig lenne rá kismillió okom, nagyon nem vicces egy élet munkáját is elveszíteni egyben.
De valami megkövült bennem, már semmi sem tud kihozni a sodromból. A hivatalos ügyek még lekötik minden erőmet, (mennyire igazságtalan ez?!) néha tudom kihívásnak látni, máskor pedig a francba kívánom az egészet és nem értem, hogy miért velem történik mindez. Ha csak egy kis dolog történik ami váratlan, amire nem számítok, teljesen elveszítem a talajt. Fulladni kezdek és erős szívdobogás tör rám. Pedig a leghatékonyabban úgy lehet megszabadulni a problémáktól, ha megoldod őket. Csak éppen így nehéz. Ilyen mennyiségben nem tudom őket feldolgozni. Ilyenkor robotpilótára kapcsolok és tolom tovább, persze az is előfordul, hogy a nadrágomban felejtem és kimosom az airpodomat. Hát így.
Közben az emberek figyelnek. Érzem a tekintetüket a hátamon ahogy reggelizem egyedül az asztalnál, ahogyan bevásárolni indulok, ahogyan vágom a bokrot. Szemmel vagyok tartva. Hálás vagyok a segítségükért, de nyomaszt a gondolat, hogy helyi látványosság vagyok, valaki akiről beszélni lehet. Lássuk itt marad-e? Boldogul majd? Mikor adja meg magát? Mit kér legközelebb? Fog valaha vezetni? – csupa olyan kérdés ami engem is foglalkoztat.
Megyek előre és hálát adok azokért a dolgokért amik megmaradtak nekem, keresem az az apró, hétköznapi csodákat és nagyon próbálok örülni az életnek, hogy Bojka is utat találjon kifelé a sötétségből. Az alkotást nem fogom abbahagyni, bár még a fotózáson kívül minden másra alkalmatlan vagyok.
