Leaving behind

What I want to write in the margins of this year keeps changing from minute to minute. Since it refuses to settle into shape, I’ll start in the middle.

For context, I need to talk about this month—the crown jewel of the year’s success story. I’ve written before about my Hungarian bank shutting down my account without warning (no company, no account), which required a lightspeed action and a flight to Budapest—not for free. At the same time, I’d been in pain for three weeks; its cause was finally identified there, and treatment began. Twenty days of antibiotics. In the past thirty years, the strongest thing I’d taken was a throat lozenge.

As if that weren’t enough, I then found out how much tax I’ll owe next year. That was the final blow—I hit rock bottom.

I accomplished thousands of things this year, but failed only one. Unfortunately, it was fatal: I forgot to calculate my tax liability. I poured all my energy into tightening and clarifying our finances, only to realise—far too late—that I’d been heading in the wrong direction. Money can’t be kept by not spending it. It sounds like a paradox, but that’s what’s carved into the pedestal at the entrance of the bookkeepers’ parallel universe. …and I drifted through the gate, blissfully naïve.

Earning money and keeping it are two entirely different skills. If diamonds are a girl’s best friend, then a tax advisor must surely be second—...but the competition is tight. Too late, another lesson learned.

I begged the heavens to let me sell Marbushka before our savings ran out, but manifestation clearly requires far more precision than that. For example, it might have been useful to specify that I’d like to keep the money afterwards. Just to be sure, you never know—you might need it later. :-D

Back in the Netherlands, I tried my best to improve the situation—completely unsuccessfully. Still, I trusted in the spirit of Christmas, in miracles, convinced that things would end well. All right, I was raised on Disney movies. :-D The ending, however, turned out to be… contemporary.

Which is probably why, on the morning of our Christmas party—December 23rd, the coldest winter day in the Netherlands—the heating broke down. Any questions about why now and why me? No? Good. Let’s move on.

Deep breath. No problem, I thought. I can take a few more hits. What would happen if my adrenaline suddenly dropped? I might not even survive. Luckily, help arrived immediately from next door. Eternal gratitude to W for squeezing me into his already fully booked day.

Until he arrived, I tried to keep the temperature above zero with the fireplace—and then continued doing so for two more days. We have smart thermostats everywhere, but one of them turned out to be too smartly hidden. It had been sending alerts to my phone the entire time, but since I didn’t even know it existed, I kept changing the batteries in the others. My dear neighbour didn’t know about it either. Unable to solve the mystery, he deleted the “ghost” thermostat from the system—guaranteeing a truly frozen atmosphere for the next two days.

Still, while he was there, he offered to tighten the loose kitchen tap as well. Life is considerably easier when you can actually use it during the holidays. I was genuinely touched.

After he left, I was putting things back under the sink when I accidentally pushed… something. The water pipe promptly exploded, transforming into a fountain. Naturally, if it had merely started dripping, it wouldn’t have fit this year’s narrative at all.

I ran after W. The poor man had probably already pictured himself at home by the Christmas tree surrounded by his family, but this year wasn’t about dreams coming true for him either. He told me to shut off the water. Considering that our water meter is hidden beneath a flimsy 20-kilogram marble slab secured by four very long screws (in case a draft tries to lift it?!:-D), I managed the feat in a lightning-fast five minutes—just enough time for us to be standing ankle-deep in icy water in a freezing kitchen.

To be clear: this was still the day of the Christmas party. Five half-finished dishes were waiting hopelessly on the counter.

My dear neighbour fixed the pipe (too). I mopped up the flood, finished the five-course dinner (+2 desserts), decorated the apartment—and myself—then collapsed into a chair with a glass of champagne, fully intending to be only a decorative element for the rest of the evening. Fortunately, it was useful having a daughter who could talk—and act—on my behalf.

And yet Christmas turned out beautifully. Even life returned in me, but only in demo mode. This was always the holiday I wanted: laughter, games, warmth. For a few hours, I forgot everything else.

Of course, my problems were waiting for me again the next day. But Bojka left with her boyfriend, giving me three full days to rethink my life. I exiled myself voluntarily to the couch, midway through a 20-day antibiotic cure, in the aftermath of a mild personal apocalypse, hoping to glimpse some divine intention behind it all.

I reread every word of my diary and realised I had no right to complain. This was exactly what I’d asked for: challenges, independence, responsibility, opportunity. I might have fine-tuned the details—manifestation isn’t my strongest skill. If this is what I wanted, then there’s no question mark. Adventure isn’t a row of pleasant events; everything comes with a price. There isn’t always only UP. Sometimes the main character stumbles. Sometimes sucks. See the evidence.

Gradually, M’s words began to echo again: I’ve received an extraordinary amount of help from above, softening major transformations into gentle lessons. Everything could have gone far worse—and I always received the least terrible version. Any one of these blows could have been fatal on its own; together, they "only" raised my blood pressure. ...and after a year spent in constant fear, I ended up exactly where I started: I felt gratitude.

I’m grateful for surviving, gaining a new perspective, for a new world opening before me—even if it’s rotten, unfair, and I think it is still partly unexplored. Surely, it has a beautiful side too, unrevealed. I’m grateful to Laca, who set an absolute value grounded in principles, ethics, and love, and taught me that life only makes sense this way. I’m grateful to everyone who was beside me this year, tried to help in any way— teaching me to drive, helping me navigate Dutch bureaucracy, tackling heavy garden work, dog-sitting, or simply rushing over with a bag for green waste when I’m actively murdering the bush in front of the house. I’m part of a truly wonderful community. And since we’re talking about gratitude: before falling asleep, I once again list everything that remains with me and everything I can still be thankful for—something pain had made me forget for a while.

The next year won’t start with the best chances—especially not after paying my "tuition fee". If this were a board game, I’d quit. But I still believe in magic, and I am curious what it feels like to finally forgive myself for not being perfect, for having limited strength, and for not knowing earlier what only time could teach.

This year, I jumped every time life snapped its fingers. Next year, only one goal remains—and I will decide how to spend my energy. I’ll stop complaining, too. I’m working on it. I trust that numerology will do its thing: this year was about closure; the next will be about possibility and new beginnings.

What I did learn—and did well—is that leaving a lost situation is also a win. When you stop losing more money, time, emotions and dignity.

So on this sunny, optimistic New Year’s Eve morning, I wish you all a happier, brighter year ahead, with razor-sharp manifestations and dreams that come true.

With love, Beatrix

Percről percre változik, hogy mit akarok ennek az évnek a margójára írni, de mivel nem akar összeállni, kezdem a közepén.

Csak a kontextus miatt is mesélek erről a hónapról ami méltó befejezése és egyben koronája az idei siker szériámnak: arról már írtam korábban, hogy a magyar bank megszüntette a számlámat (ha nincs cég, nincs számla sem jeligére) minden figyelmeztetés nélkül, szóval vihargyorsan oda kellett repülnöm – nem ingyen. Akkor már harmadik hete küzdöttem a fájdalommal aminek a forrására Budapesten derült fény és indult el a kúra. (20 nap antibiotikum! Az elmúlt harminc évben a szopogatós cukorka volt a legdurvább gyógyszer amit bevettem) 

Ha ez nem lett volna elég, megtudtam, hogy mennyi adót kell jövőre fizetnem – ez volt a végső csapás amit már nem tudtam lábon kihordani. Többezer dolgot vittem véghez idén és ebből csak egyet buktam el, de azt nagyon: az adóterhek kiszámítását nagyvonalúan ugrottam – szarvashiba. Minden erőmmel próbáltam összehúzni és átláthatóvá tenni a forrásainkat és csak későn jöttem rá, hogy rossz az irány: a pénz nem úgy marad a tiéd, hogy nem költöd el. Paradoxonnak hangzik ugyan, de a könyvelés párhuzamos univerzumának bejáratánál ez van a talapzatba vésve. Én meg csak naívan átsuhantam a kapun. 

Másik tanulság: a pénzt megszerezni és megtartani két külön dolog. Ha igaz, hogy "Diamonds are the girls' best friend" akkor a second-best biztosan egy adótanácsadó – szoros a verseny. Késő bánat. Könyörögtem az égieknek, hogy a Marbushkát el tudjam adni mielőtt kifogynak a tartalékaink, de a manifesztációhoz ennél sokkal pontosabban kell fogalmazni: például azt nem ártott volna megemlíteni, hogy lehetőség szerint meg is tartanám a pénzt. Just for sure, hátha kellhet még!?!? :-D

Visszatérve Hollandiába próbáltam menteni a helyzetet – teljesen sikertelenül. Ennek ellenére bíztam a karácsony szellemében, a csodában, hogy minden jóra fordul majd. Jól van na, Disney mozikon nevelkedtem. :-D, de a befejezés elég kortársra sikerült.

Nem csoda tehát, hogy 23-án a karácsonyi party-nk reggelén, a leghidegebb holland téli napon elromlott a fűtés. Van kérdés, hogy miért most és miért velem történik? Nincs? – akkor menjünk tovább. Nagy levegő, semmi baj, gondoltam, bírok még több csapást, nehogy vége legyen, gáz is lenne ha az adrenalin szintem hirtelen zuhanni kezdene, lehet, hogy nem is élném túl. 

Szerencsére érkezett azonnal a segítség a szomszédból, örök hálám W-nek, hogy a zsúfolt napirendjébe beillesztett. Érkezéséig a kandallóval próbáltam fagypont fölött tartani a hőmérsékletet – aztán még két napig folyamatosan, mert kiderült, hogy bár okos termosztátok vannak lakás szerte, de a legokosabb annyira elbújt, hogy a létezéséről sem tudtam, szóval hiába küldözgette a vészjeleket a telefonomra én szaporán cserélgettem az elemeket a többiben. W sem tudta, ő sem értette, tehát törölte a rendszerből a "szellem" termosztátot garantálva a lakásban a fennálló fagyos hangulatot az elkövetkező két napra. 

De egyben felajánlotta, hogy ha már itt van meghúzza a lötyögő csapot is, sokkal könyebb az élet, ha tudom  karácsonykor rendeltetésszerűen használni. Elérzékenyültem a figyelmességétől. 

Javában pakoltam vissza a mosogató alá a cuccokat amikor sikerült megböknöm ...valamit, amitől a nyomás alatt lévő vízcső felrobbant és szökőkúttá változott. Persze, ha csak csöpögni kezd, nem is illett volna az idei év krónikájába. Rohantam W után, aki már biztos elképzelte magát otthon a karácsonyfa mellett, de ez az év neki sem a valóra vált álmokról szól. Kérte, hogy zárjam el a vizet. Mivel a vízóra nálunk egy laza kis 20 kg-os márványlap alá van rejtve amit négy hosszú csavar rögzít a padlóhoz (el ne vigye a szél :-D) hip-hop 5 perc alatt sikerült ezt véghez vinni, ami pont elég volt ahhoz, hogy bokáig járjunk a hideg konyhában a jeges vízben.

Ha nem mondtam volna, ez még mindig a karácsonyi party napja és öt félkész fogás árválkodott reményvesztetten a konyhapulton. 

W megjavította a vízcsövet (is), én felszárítottam a vizet, megalkottam az öt fogásból álló vacsorát (+2 desszert), feldíszítettem a lakást és magamat is, majd lerogytam a székbe egy pohár pezsgővel és úgy terveztem csak dekoratív kiegészítő leszek az este további részében. Gondoltam klassz, hogy van egy lányom aki beszél (és cselekszik) helyettem. A karácsony mégis csodásan sikerült, igaz, hogy csak pislákolva, de visszatért belém az élet. Mindig ilyen ünnepre vágytam, sokat nevettünk, játszottunk és egy pár órára elfelejtettem minden gondomat.

Amik persze másnap még ugyanott vártak, de mivel Bojka elutazott a barátjával, volt három teljes napom, hogy átgondoljam az életem.  Visszavonultam tehát a kanapéra önkéntes száműzetésbe 20 nap antibiotikum kúra közben és a laza kis világégés után, hátha meglátom az Isteni szándékot az események mögött.

Visszaolvastam a naplóm és megértettem, hogy teljesen jogtalanul panaszkodnom. Valójában ezt akartam: próbatételt, független életet, felelősséget, lehetőséget. Mondjuk kicsit finomíthattam volna a részleteken, de a manifesztáció nem erős oldalam. Ha pedig tényleg erre vágytam, akkor nincs helye a rinyálásnak, tudomásul kell vennem, hogy a kaland nem csak jó dolgok sorozata, a fent említett dolgoknak ára van: nincs mindig csak FEL. A főhős néha botlik, néha szív. Lásd a mellékelt ábrát – 

Lassan kezdtek visszacsengeni M szavai is: elképesztően sok segítséget kapok odafentről, hogy a nagy átalakulások finom tanítássá szelídüljenek. Minden sokkal rosszabbul is elsülhetett volna, és nekem mindenből a legkisebb rossz jutott. Bármelyik csapásba egyenként bele lehetett volna halni de a veszély "éppen csak" megemelte a vérnyomásomat. Egy átrettegett, feszültségekkel teli év után tehát ugyanoda jutottam ahonnan elindultam: HÁLA. 

Igen, hálás vagyok, hogy egyáltalán túléltem ezt az egészet, hogy “csak” ekkorát hibáztam, miközben egy új világ nyílt meg előttem, ami bármilyen mocskos és igazságtalan, de még mindig maradt felderítetlen része ami talán még szép is lehet. Hálás vagyok Lacának, aki beállított egy abszolut értéket elvekből, etikából, szeretetből és megtanított, hogy csak így van értelme. Hálával tartozom mindenkinek aki segítő szándékkal vannak-voltak jelen: akik meghallgatnak - ezredszer is,  akik vezetni tanítanak, segítenek eligazodni a holland ügyintézésben, az izmosabb kerti munkákban, kutya-szittelésben vagy csak egyszerűen abban, hogy rohannak egy szelektív hulladék zsákkal amikor gyilkolom a bokrot a ház előtt – egy csodás közösség tagjának tudhatom magam. És ha már a hálánál tartunk, lefekvéskor újra elsorolom mindazt ami megmaradt nekem és amiért hálás lehetek - ezt egy időre sajnos elfelejtette velem a fájdalom.

Jövőre ugyan nem indulok a legjobb kondíciókkal (a tanulópénz befizetése után különösen nem :-D) ha társasjáték lenne kiszállnék, de még mindig kíváncsi vagyok, hogy vannak-e csodák, milyen lesz ha végre megbocsátok magamnak azért, hogy nem vagyok tökéletes, hogy az erőm véges és nem tudtam olyan dolgokat korábban amiket csak az idő taníthatott meg. 

Idén ugrottam amikor csettintett az élet, de jövőre már csak egyetlen cél maradt és az erőmet én fogom beosztani. Abba fogom hagyni a panaszkodást is, ígérem. :-) Bízom benne, hogy a számmisztika működni fog és amíg ez az év lezárásról szól addig a következő a lehetőségekről és az újrakezdésről. 

Amit viszont megtanultam (és jól csináltam!), hogy az is nyereség ha kiszállsz egy vesztes helyzetből. Ha nem veszítesz több pénzt, időt, érzelmeket, méltóságot. 

Szóval ezen a napsütéses, pozitív Szilveszter reggelen mindannyiótoknak boldogabb, ragyogóbb új évet kívánok, tűpontos manifesztációt és valóra vált álmokat! 

Szeretettel, Beatrix