Mornings and nights – Reggelek és esték
The silence of the mornings has replaced the introspection of the evenings and nights. Throughout my life, a closed day left deep and wise thoughts behind. By the end of the day, I feel fatigued and a dry, scorching feeling in my head. If I’ve managed to finish everything, a peaceful emptiness embraces me. If not, restless dreams accompany my night. The silence and darkness of a morning help me rethink my life, plan the tasks ahead, and feel that every day is a gift—an opportunity to begin anew.
This is the first time I am truly alone. Perhaps it’s so overwhelming because I am not completely alone. Laca is still here—I can feel the vibrations of his presence in my aura. Pain, guilt, fear, and longing are all mixing within me now. I would hug him—I haven’t felt that in a long time. I would curl up next to him, seeking protection, wanting to be surrounded by the love he gave me—a love I could never return as fully as I should have or as much as he expected.
I never realised how deeply he loved me until I found his travel plans yesterday. I was organising his drawer when I came across the maps of England he had drawn. Places he wanted to visit with me. He had calculated to the minute how far apart the villages and towns were that he wanted to show me. He had gathered information on hotels, printed restaurant menus—he had put together an entire book.
And I always slipped away, like a little lizard escaping from his grasp. I felt he expected too much from me—something I could no longer give, something I no longer felt. I ran away. Now, he's no longer here to forgive me.
Yes and no. Everything or nothing. This is my life. Extremes – it’s not my fault, the task was just given to me, it’s part of the burden I must carry. The sweet taste of freedom has left not even a faint memory in my mouth. The colours have faded, replaced by a monochrome haze and suffocating silence. A vacuum I can’t fill right now. Everything I had to offer is gone, and I can no longer bridge this void or find anything to distract my mind.
I knew grief was not "linear"—it is nothing like in the movies. It’s not sorrow hidden behind curtains, which is turned on after tragedy, then, when time is up, the doors swing open and spring air replaces the stale atmosphere. It bursts forth unexpectedly and cruelly, proving how complex and fragile we are, with our wires and magnetic fields connecting invisible worlds.
Bojka doesn’t understand either—this isn’t what she expected. She’s terrified by the emotional rollercoaster, by the desire to live, by laughter—guilt weighs heavily on her. There is fear, too, because for the first time, she’s confronted with mortality. It’s been a harsh lesson for all of us.
---
A reggelek csendje váltotta fel az esték és éjszakák befelé fordulását. Egész életemben az a lezárt nap utáni hangulatok hagytak mély és bölcs gondolatokat maguk mögött, most csak fáradtságot és száraz perzselést érzek a fejemben a nap végére gondolatok helyett. Ha mindent sikerült elvégeznem akkor nyugodt üresség ölel, ha nem akkor zaklatott álmok kísérik az éjszakámat. A reggeli csend és sötétség segít újragondolni az életem, megtervezni az előttem álló feladatokat és érezni, hogy egy új nap ajándék, új lehetőség. Most vagyok először egyedül. Talán azért ilyen nyomasztó, mert mégsem vagyok TELJESEN egyedül. Laca még itt van, érzem a rezgés-hullámokat amiket kelt az aurámon. Fájdalom, bűntudat, félelem és hiány keveredik most bennem. Most megölelném, ezt már régen nem éreztem. Odabújnék, hogy megvédjen, hogy körülöleljen a szeretetével amit sosem tudtam annyira viszonozni mint amennyire kellett vagy várta volna. Elképzelni sem tudtam, hogy mennyire szeret amíg meg nem találtam az útiterveit tegnap. Rendet tettem a fiókjában és a kezembe kerültek az angliai térképek amiket rajzolt. Helyek, amiket meg akart nézni velem. Kiszámolta percre, hogy milyen messze vannak egymástól a falvak, városok amiket meg akart mutatni. Összegyűjtötte a hoteleket, kinyomtatta az étteremek menüsorát egy egész könyvet állított össze. És én mindig kitértem előre, kisiklottam a markából mint egy kis gyík. Úgy éreztem sokat vár tőlem, valami olyat amit már nem tudok megadni, amit már nem érzek – menekültem. Most pedig nincs már itt, hogy megbocsásson.
Végletek: Van és nincs. Igen és nem. Mindent vagy semmit. Ez az életem. Már tudom, nem miattam van ez így. Ez a nekem szánt feladat, a teher része. A szabadság édes íze halvány emléket sem hagyott a számban. A színek eltűntek, monokróm homály, fullasztó csend maradt helyette. Vákuum, amit most nem tudok betölteni. Elfogyott belőlem minden amit adni tudnék, amivel ezt az űrt áthidalhatnám, ami a figyelmem elterelné.
Tudtam, hogy a gyász nem “lineáris” közel sem olyan mint a filmekben, nem lefüggönyözött ablakok mögé rejtett szomorúság amit bekapcsolnak a tragédia után, majd ha lejárt az idő, felpattannak az ajtók és tavaszi fuvallat váltja fel az áporodott levegőt. Váratlanul és kegyetlenül tör elő bizonyítva, hogy milyen bonyolult, és egyben törékeny gépezetek vagyunk, antennáink láthatatlan világokat kötnek össze. Bojka sem érti, ő sem erre számított. Megrémül az érzések hullámvasútjától, az élniakarástól, a nevetéstől lelkiismeretfurdalás gyötri. Félelem is, hiszen most szembesült először a halandósággal. Csúnya lecke volt ez mindannyiunknak.
