Dark Days 1. – Sötét napok
Three weeks.
That’s how much time has passed since the first diagnosis.
The memories are swirling around me, like I’m standing inside a snow globe. Most of them hit me in the face, but for some reason, only the beautiful ones seem to scratch my skin. They don’t cause any less pain than the ones I’m ashamed of.
I’ve never been good at letting go; I can’t part with even the smallest things I have ever owned. What once was mine, no one can take away from me.
Laca is attached to me with a thousand threads, as if he had taken root inside me. He permeated my whole life, reached too deep, erased all boundaries. There was no me, no him. There were us. We were never good at keeping a healthy distance, and it seems in our case, there’s no middle ground, no other balance: it’s all or nothing. Sounds perfect, but believe me, sometimes it's overwhelming. I tried to escape several times, and finally, life made its decision.
The process that’s happening before my eyes is utterly incomprehensible. Day by day, he withers, the tumours consume him from the inside. He says half of his body is missing. Unfortunately, it’s clearly visible.
We don’t even realize what a gift our body is, how perfectly, silently it serves us—until something goes wrong and one by one, the working parts shut down: when you gasp for air in vain, when your muscles refuse to obey, you can’t taste anything and you don’t even remember what flavors used to be like. Your memories start fading, too.
Nothing interests you anymore; you can’t even bear music, and sounds irritate you.
There’s nothing left but the pain, the numbness that medication brings, and beyond that, the fear—waiting for the inevitable.
Suddenly, the most prosaic things become immensely precious: working lungs, circulation, and digestion. You don’t know how much all of that is worth until you lose it—and then you’d give anything to have it back.
Today, Laca cried from the pain for the first time.
Frankly, I’m taking it worse than he is. True, I still got the "luckier" role in this tragic play. I can escape into the daily tasks, into that desperate struggle to do the work of two people alone. In the evenings, I sometimes fall asleep on the carpet.
He fights his own battle too—and each day, he enters the fight weaker.
It must be maddening.
I can’t even comprehend what he’s going through, and I’m ashamed of my fatigue, my impatience, of having lost my faith, my strength. Yes, I have tantrums. I’ve come undone—I’ve never acted like this before.
I lost my dad in a moment. I didn’t even get to say goodbye. I was left with guilt, and rightly so—we drove each other crazy. But with Laca, no matter what we went through, we always loved and respected each other. There’s nothing we didn’t share, nothing we couldn’t read in each other’s eyes.
And we still have time—maybe there’s still something left. But watching someone fade, day after day, is just as painful. To dread the moment when he wakes up and doesn’t recognise us anymore, when he collapses and we have to rush—will there be help in time…?
I don’t think there’s a good recipe for this. Whether loss comes suddenly or slowly, it will hurt. Either way, this is the hardest lesson of my entire life. If anything, this is teaching me what I’ve never learned before:
– GRATITUDE: To appreciate everything you have, from a functioning body to your child, be thankful for it all. Every day.
– PRESENCE: to stop pointless worrying, stop overthinking. To stand firmly in every moment, to be fully present in what you’re doing, and to enjoy it.
– HUMILITY: to accept that there are things we have absolutely no control over. We don’t always write the stories, and we don’t get to choose the characters either. We are not only a blessing but also a challenge in someone else’s life.
– PATIENCE, LETTING GO: the hardest of all. To grasp that everything will end someday.
Clearly, I’m not an easy case—if I had to get such a brutal lesson.
Három hét. Ennyi idő telt el az első diagnózistól. Az emlékek őrült tempóban kavarognak körülöttem mintha egy hógömbben állnék, a legtöbb arcul csap de valamiért csak a szépek tapadnak meg. Nem okoznak kevesebb fájdalmat mint azok amik miatt szégyellem magam. Elengedésben sosem voltam jó, egészen apró dolgoktól képtelen vagyok megválni. Ami valaha az enyém volt senki sem veheti el tőlem. Laca ezer szállal tapad hozzám, mintha gyökeret eresztett volna belém, az egész életemet átjárta, túl mélyre nyúlt, elmosta a határokat, nem volt én és nem volt ő. Mi voltunk. Nem tudtunk normális távolságot tartani. Szépen hangzik, de nem volt mindig az. Úgy tűnik a mi esetünkben nincs fél megoldás, nincs más egyensúly: mindent vagy semmit, az élet letép minket egymásról.
Ez egy egészen felfoghatatlan folyamat ami itt zajlik a szemem előtt. Napról napra sorvad el, a daganatok felemésztik belülről. Azt mondja a fél teste hiányzik. Sajnos ez már kívülről is látszik. Nem is vagyunk tudatában, hogy a testünk mekkora ajándék, hogy milyen tökéletesen, csendben szolgál minket, amíg be nem következik a baj és a működő részek sorra kapcsolnak le: amikor hiába kapkodsz levegő után, amikor az izmaid nem engedelmeskednek, nem érzel ízeket és nem is emlékszel, hogy egykor milyenek lehettek, sőt az emlékeid is sorra kopnak el. Már nem érdekel semmi, a zenét sem bírod elviselni, a hangok zavarnak. Nincs más csak a fájdalom, a gyógyszerek által hozott enyhítő kábulat, azon kívül a rettegés, a várakozás az elkerülhetetlenre. Akkor hirtelen minden nagyon értékesek lesznek a prózai dolgok: a működő tüdő, keringés, az emésztés. Nem tudod mennyit ér mindez amíg el nem veszíted és bármit odaadnál, hogy visszakapd.
Laca ma sírt először a fájdalomtól. Nem szépítem: rosszabbul viselem mint ő. Igaz, én még mindig a hálásabb szerepet kaptam ebben a tragikus darabban, én tudok a napi teendőkbe menekülni, abba az elkeseredett küzdelemebe, hogy kettőnk munkáját egyedül lássam el. Esténként nem kell elringatni néha a szőnyegen alszom el. Ő is megvívja a csatáját és minden nap gyengébben indul harcba. Őrjítő lehet, fel sem tudom fogni min megy keresztül és szégyellem magam a fáradtságomért, a türelmetlenségemért, azért, hogy elveszítettem a hitem, az erőm. Igen, hisztizni is szoktam, kifordultam magamból, ilyet még soha sem tettem eddig. A papámat egy pillanat alatt veszítettem el, elbúcsúzni sem tudtam és maradt a lelkiismeret furdalás, hiszen volt miért: kiborítottuk egymást. Lacával bármin is mentünk keresztül mindig szerettük és tiszteltük egymást. Nincs semmi amit ne osztottunk volna meg, amit ne tudnánk egy szemvillanásból. És még van időnk, hátha esetleg maradt volna valami, de látni halványulni nap mint nap legalább olyan fájdalmas. Rettegni a pillanattól, hogy mikor ébred úgy, hogy nem ismer meg minket, hogy mikor omlik össze és rohanni kell, lesz-e segítség időben…? Nem hiszem, hogy van jó recept, a veszteség akár hirtelen akár lassan következik be fájni fog. Bárhogyan is, ez most a legdurvább lecke egész életemben, ha valami, akkor ez megtanít arra amire eddig nem sikerült:
– HÁLA: megbecsülni mindent amid van, egy működő testtől kezdve a gyermekedig hálát adni mindenért. Minden nap.
– JELENLÉT: abbahagyni a felesleges aggódást, előre gondolkodást, két lábbal állni minden pillanatban, ott lenni teljes szívvel abban amit csinálsz és élvezni azt.
– ALÁZAT: elfogadni, hogy vannak dolgok amire semmiféle befolyásunk sincs. A történeteket nem mindig mi írjuk és a szereplőket sem mi válogatjuk össze. Nem csak áldás de megoldandó feladat is vagyunk egy másik ember számára.
- TÜRELEM, ELENGEDÉS : a legnehezebb. Felfogni, hogy enyszer mindennek vége lesz.
Nyilván nem vagyok egyszerű eset, hogy ilyen durva leckét kaptam.
