Something has started – Valami elkezdődött
For some reason, I thought my tasks would politely wait — until I was ready for them. …and I’m not talking about that one week off on my birthday (I’ll tell you about that later), but I mean the past four months of heavy mental work, and still, the challenges seem multiplying like cells under a microscope.
It’s unbelievable that this is what our existence is about: with each passing year of our lives, bureaucracy covers us with another layer of official paper, a new mark, weighing us down like lead and drawing our attention away from everything beautiful and good.
They consume the moments we could spend together, or when we could marvel at the dancing light on the wall or on the coffee cup. It drains our lives—we dissolve into the made-up tasks. We are reduced to taxpayers, citizens, numbers, and even personal tragedies are viewed as potential profit opportunities.
I try to ignore this and approach neutrally. To learn the common language with administrators and servants of the law, who show no human emotion and only see numbers running ahead of their eyes, like in The Matrix. The hardest thing to accept is that the person you're paying doesn’t think for you. They send the invoice even though, like your accountant, they know perfectly well that you can’t pay it. And you have to figure out how to solve it. Just like figuring out what’s for dinner, where to squeeze in shopping, walking the dog, and introducing yourself to your child—who only remembers your back while you’re cooking/calling/cleaning/emailing.
BUT this morning I realised that I’ve been desperately trying to push something that simply won’t move, instead of taking a step where there is a path. It’s ridiculous that after four months of nonstop paperwork, there’s barely anything I’ve truly completed. I haven’t drawn a single line in six months. Today, I hit my limit—and I managed to spend a few moments thinking about my own brand. Something will come of it. That’s the stage I’m in right now, and that’s already more than I had hoped for.
---
Valamiért úgy gondoltam, hogy a feladataim udvariasan várnak amíg sor kerül rájuk. És itt most nem arról az egy hét szabadságról beszélek amit megengedtem magamnak a születésnapomon (erről később mesélek) hanem arról a négy hónapról amit folyamatos agymunkával töltök és még mindig osztódással szaporodnak a teendők. Hihetetlen, hogy a földi létünk erről szól: a bürokrácia minden múló évvel újabb papír- és pecsétréteggel von be minket ami ólomsúlyként húz le, elvonva a figyelmünket minden szépről és jóról. Felemészti a perceket amiket egymással tölthetnénk vagy amikor rácsodálkozhatnánk a táncoló fényre a falon vagy a kávéscsésze szélén. Felemészti az életünket, feloldódunk a teendőkben. Adófizetőkké, polgárokká, számokká redukálnak és haszonlesést sejtenek a személyes tragédiák mögött is. Próbálom figyelmen kívül hagyni ezt a mentalitást és semlegesen felfogni az adózási/egyéb törvényeket. Megtanulni a közös nyelvet az ügyintézőkkel és a törvény szolgáival akik semmiféle emberi érzést nem tanusítanak és csak számokat látnak futni magunk előtt mint a Mátrix-ban. A legnehezebb azt felfogni, hogy akinek fizetsz SEM gondolkodik helyetted. Küldi a számlát, holott pontosan tudja, mint a könyvelőd, hogy nem tudod kifizetni. És neked kell kitalálni, hogy hogyan oldd ezt meg. Mint ahogyan azt is, hogy mi legyen a vacsora, hova paszírozod be a bevásárlást, a kutyasétát és mutatkozz be a gyerekednek aki már csak a hátadra emlékszik főzés/telefonálás/takarítás/levelezés közben. DE Ma reggel ébredtem rá, hogy elkeseredetten próbálom tolni amit nem lehet, ahelyett, hogy lépnék arra, amerre lehet. Röhej, hogy 4hónap folyamatos ügyintézés után alig van valami aminek pontot tettem a végére. Pontosan fél éve nem húztam egy vonalat sem. Ma besokalltam és sikerült néhány pillanatot a saját brand-em kitalálásával töltenem. Valami lesz. - jelenleg ebben a stádiumban vagyok, és ez eddig több mint reméltem.
