Diary – Napló
I started writing a diary because I longed for a story in which I could be the main character. At first, there was nothing extraordinary about it—the writing was simply a way to make sense of events, to put them in their proper place. Yet once set down on paper, I felt their weight and their lessons became clear. Through writing, I learned to name my feelings and my sorrows—something that was never the forte of my family.
Slowly, the act of writing drew me into astonishing depths of self-discovery. I began to notice the hidden patterns woven from my fears and shortcomings, the delicate threads connecting one experience to another. I even discovered the bright and unique side of my character. Above all, journaling taught me to be honest with myself and with others, and to bravely own everything (even mistakes)—so I could ask questions, learn, and grow.
But the story I wrote was not confined to the page. After a time, it seemed to grow wings to carry me into adventures I could never have imagined. I not only soaked them in with full devotion and unrestrained joy but preserved them in words and images with almost desperate precision, fearing they might end one day—and all I would have left would be the lingering warmth of memory. Perhaps my pictures were too bright, too colourful. But the losses I suffered along the way—yes, there were more than a few—taught me to live each moment with my whole heart, to delight in everything: people, animals, sunlight, adventure. I appreciate their value, because everything ends, and never when you expect it.
Now I find myself in a chapter that I would gladly skip. I lived too long in my fairytale world, and declared its rules as normal: the good always triumph, everyone speaks the same language—or even reads in each other's minds—and that at the end, you gain… everything, all at once, with sunshine, rainbows, and pink unicorns leaping across the sky. I let myself be swept away by the charm of the story, wanting to believe it was real, indulging in the arrogance that it was all meant for me, that I deserved it. Of course, in these cases, we tend to cover up the warning signs with whatever comes to hand.
But life always follows its own rhythm: after the beautiful heights come the darkest depths.
In the mornings, I lie awake in bed, and as reality slowly drifts back, I feel more and more that I do not belong here—that I don't want to start the same shit over and over again. Still, I rise. As if it mattered. Duty carries me forward, and on autopilot, I complete the tasks of the day, wondering if this is why life is finite: because sooner or later, our values fade, our words lose their meaning, and even those closest to us misinterpret them. Love, longing and loyalty weigh differently and reach different depths in every soul. Our wounds deepen with each conflict and never quite close. We become less and less “compatible” with one another, for there are fewer whole, unharmed surfaces left to reveal—and we guard them from even the smallest scratch. Fewer and fewer strong people remain to pull another out from the shadows. And from the bottom of this pit, I know with certainty: I am no longer among them.
And yet—something, somewhere, pushes me forward. Each morning, I am dragged from my bed. To survive, I’ve been given not only strong angels but also incredibly sensitive detectors: intuitions, certainties that make my body tremble at dissonance, even when my guardians look away. I don't compromise; I’ve learned to take care of myself. It wasn’t easy; I only surrendered and began to prioritise my own needs because my body simply couldn’t take it anymore.
---
Azért kezdtem naplót írni, hogy legyen egy történet aminek én vagyok a főhőse. Kezdetben csak abban segített, hogy megtanuljam értelmezni és helyre tenni az eseményeket. Leírva kezdtem csak érezni a súlyukat és megérteni a tanításukat. Egyben megtanultam megfogalmazni az érzéseimet és a fájdalmaimat, ami sosem volt a családunk erőssége.
Az írás jó kis önismereti tréning, ráébresztett összefüggésekre, segített felfedezni a félelmeim és a hiányosságaim által kirajzolt sormintát. Egyben megmutatta a lelkem fényesen ragyogó részeit is. A naplóírás egy dolgot tanított meg igazán: őszintének lenni magammal, másokkal és bátran felvállalni mindent, hogy kérdezni, tanulni, fejlődni tudjak.
A történet a naplómban nem csak belső utazás volt, egy idő után szárnyra kapott, elkezdte önmagát írni, bevonzotta és ontotta rám csodás kalandokat. Vad örömmel éltem át őket és meg is örökítettem mindet a lehető legrészletesebben, mert féltem, hogy egyszer abbamaradnak és csak a meglévők emlékének melege kísér majd életem végéig. Lehet, hogy a képeim túl színesek, de az időközben elszenvedett veszteségek (igen, volt néhány) megtanítottak féktelenül szeretni, örülni, kalandoknak, embereknek, állatoknak, napsütésnek, mert minden véget ér egyszer és sosem akkor amikor várnád vagy készen állsz rá.
Most olyan fejezethez értem a történetemben, amit mindannyian legszívesebben átlapoznánk a saját könyvünkben. Túl sokáig éltem a mesevilágomban és természetesnek vettem a törvényeit, úgymint: a jók győzedelmeskednek, mindenki ugyanazt a nyelvet beszéli, de lehetőleg olvasnak is egymás gondolataiban, a mese végén pedig elnyerik a ...mindentis és egyszerre van napsütés, szivárvány és rózsaszín egyszarvúk lökdösődnek az égen. Hagytam, hogy elragadjon a történet sodrása, hinni akartam, hogy ez igazi. Az önhittség, hogy ez mind megtörténhet velem elnyerte méltó büntetését, mert persze az intő jeleket ilyenkor az ember letakarja ezzel-azzal ami éppen a kéznél van.
De az élet egyensúlyban van a nagy magasságok után sötét mélységek jönnek.
Reggelente nyitott szemmel fekszem az ágyban és ahogy lassan észlelni kezdem a valóságot, egyre inkább úgy érzem, hogy nincs semmi keresnivalóm ezen a világon, és semmi kedvem elkezdeni ugyanazt a sz@rságot újra meg újra. Mégis felkelek, mintha bármi értelme lenne, a felelősségtudat visz előre, robotpilótán teljesítem a feladataimat és azon gondolkodom, hogy az életünk nem véletlenül véges. Előbb-utóbb az értékrendünk, a hitünk idejétmúlt lesz, a szavak amiket használunk elveszítik igazi jelentésüket és már most félreértik még a hozzánk közel állók is. A szeretetnek és szerelemnek minden emberben más mélységei és törvényei vannak, a lelkünkön ejtett sebek pedig minden konfliktussal csak mélyülnek és sosem forrnak be. Egyre kevésbé leszünk "kompatibilis" egymással, hiszen egyre kevesebb ép, egészséges felület marad amit hajlandóak vagyunk feltárni, hiszen féltjük még a legapróbb karcolástól is. Egyre kevesebb teljes és erős ember akad aki kihúzza a másikat a sötétségből. Most a gödör fenekéről biztosan állítom: már én sem tartozom közéjük.
De az biztos, hogy valamit akarnak tőlem ott fönt (lent?) mert reggelente kirángatnak az ágyból, és a túléléshez nem csak erős angyalokat de elképesztően érzékeny antennákat is kaptam, megérzéseket, bizonyosságot amitől a testem félreérthetetlenül jelzi a disszonanciákat akkor is amikor a segítőim éppen másfelé néznek. Felnőttem. Megöregedtem? Mindenesetre megtanultam vigyázni magamra, nehezen ment, a testem nem bírt többet.
