Dark Days 2. – Sötét napok 2.
By morning, the snow had fallen. That doesn’t happen often in the Netherlands — I had a bad feeling. I kept checking my phone over and over, waiting for the call from the hospital, but everything remained silent and cold. It was the stillest Sunday we’d experienced here so far. The contrast was jarring: for five weeks we had been living in a whirlwind, with everything changing minute to minute, draining us to the last drop of energy.
On Friday, Laca was connected to a morphine pump. By Saturday morning, even that wasn’t enough. He slept through our last visits, and when he didn’t, his words didn’t make sense anymore. Not long after we got home, the nurse called — we needed to come back and say our final goodbyes before the medically induced coma. It was a dramatic moment, even though Laca had been waiting for it all along. His body was exhausted beyond words. Skin stretched tight over bone, even his heels hurt from lying still. Life had become unbearable. “This is no longer a life,” he’d been saying for a while.
When he saw us, he lost control. He shouted — he didn’t want to see us, not like this. But in the end, his anger gave him the strength to pull himself together, and for a moment, he was just like he used to be. He told us he hadn’t wanted to say goodbye because he believed he could still make it through on his own. But now, seeing us again, he wasn’t so sure — and he broke down crying. I just stood there, knowing he already regretted wanting to leave, that now he was trying to find his way back — to us, to life. My brain felt like an open wound from the constant responsibilities, the daily hour-and-a-half bike rides, the need to be strong for everyone — and the fear. I had no words. I stood there helpless, but eventually I said: this isn’t just your decision. This story is about all of us. We came because we wanted to see you.
He asked us not to return while he was asleep. He didn’t want to hear our voices if he couldn’t answer. We respected his wishes. It wasn’t easy. He watched us as we left. We didn’t get far down the hallway — we couldn’t just leave him like that. So we sat in the waiting room and watched the sun go down. The ugly industrial buildings and train tracks outside were bathed in golden light, suddenly strange and magical. We hoped he might stay with us a few more days. That something — anything — might change. But the call came at noon on Sunday, after the snowfall. Right at lunchtime – they didn’t even give us time for the first bite.
"The cremation was on Friday morning, January 10th, at nine o'clock. Eight years ago, on that exact day, we arrived in the Netherlands. That wasn't my doing—I’m not good with numbers or anniversaries. But somehow, this made the whole thing feel otherworldly, magical, like that unexpected beam of light that lit up the sky during the cremation. Nature resonated with Laca’s departure. Condolences just kept pouring in; I couldn't keep up with responding to the kind messages. Messenger was buzzing—everyone poured their own tragedy, their own sorrow onto me. Laca was right; he wouldn’t have been able to handle this. Now I see it clearly—there was no other way this could’ve happened."
---
Reggelre leesett a hó. Hollandiában nem gyakran történik ilyesmi – rossz előérzetem támadt. Néztem a telefonom, vártam a hívást a kórházból. Csend volt és hideg. A legcsendesebb vasárnap amit eddig megéltünk itt. Nagy volt a kontraszt, hiszen durva sodrásban éltünk 5 héten keresztül, a dolgok percről percre változtak, kimerültünk. Pénteken kapcsolták rá Lacát a morfium pumpára, de szombaton reggel már ez sem volt elég. Az utolsó látogatásainkat végig aludta, ha nem, akkor félrebeszélt. Miután hazaértünk, a nővér hívott, hogy menjünk vissza végső búcsút venni a mesterséges kóma előtt. Drámai jelenet volt annak ellenére, hogy Laca végig ezt a pillanatot várta. Már mindene sajgott, a csontjai nyomták a bőrét, a sarka is fájt a fekvéstől, az élet elviselhetetlen volt számára. Ez már nem élet – mondogatta…már egy jó ideje. Amikor meglátott minket kikelt magából: ő nem akarta ezt, nem így akarta…végül düh elég erő adott neki ahhoz, hogy összeszedje a gondolatait és hirtelen olyan lett mint régen. Azt mondta, hogy nem akart elbúcsúzni, mert úgy érezte, egyedül végig tudja csinálni. Így, hogy újra lát minket már nem biztos benne – és sírva fakadt. Csak álltam, és tudtam, hogy már bánja, hogy valaha el akart menni, már próbálná megtalálni az utat az emberekhez, az élethez. Nyílt seb volt az agyam helyén a virrasztástól, a napi másfél órás biciklizéstől, a mindenhol helytállástól, a félelmtől, és nem tudtam mit mondani. Tehetetlenül álltam, de végül kimondtam, hogy ez nem csak az ő döntése, a történet rólunk is szól és mi látni akartuk. Megtiltotta, hogy visszamenjük amíg alszik, azt mondta nem akarja hallani, hogy beszélünk hozzá és ő nem tud válaszolni. Tiszteletben tartottuk a kérését. Nem volt könnyű. Végig nézett minket ahogyan elhagytuk a szobát. A folyosónál nem jutottunk tovább, nem tudtuk otthagyni csak így. Leültünk a váróban és néztük ahogy lemegy a nap. A ronda ipari épületeket és a síneket aranyra festette a fény, hirtelen minden földöntúli és varázslatos lett. Reméltük, hogy még napokig velünk marad, valami csoda történik, de a telefonhívás vasárnap délben érkezett, a hóesés után. Pont ebédnél, az első falatnak sem hagytak időt.
A hamvasztás január 10-én pénteken reggel kilenckor volt, 8 éve pont aznap érkeztünk Hollandiába. ez nem az én érdemem volt, számokban, évfordulókban nem vagyok jó. De ettől mégis valahogy földöntúli lett az egész, olyan varázslatos, mint az a váratlan fénycsík ami felragyogott az égen a hamvasztás idején. A természet rezonált Laca távozására. A részvétnyilvánítások csak özönlöttek közben, nem győztem válaszolni a kedves üzenetekre. A Messenger is izzott, mindenki a saját tagédiáját, bánatát öntötte rám. Igaza volt Lacának, ez neki nem ment volna, most látom csak, hogy ez nem történhetett másképpen.
