Freedom – Szabadság
Freedom is a strange thing, especially when, after twenty-five years of marriage, it remains nothing more than a vague dream that never seems to have the time to be fulfilled. In fact, I could never have imagined what it would be like, because when I said ‘I do,’ I had no idea that it could be lost—and what’s more, that you could get used to its loss. At the same time, I didn’t know what 'forever' really meant, or what 'for better or for worse,' 'in sickness and in health,' or especially 'until death do us part' meant. At 22, those words didn’t hold any meaning, so it feels almost surreal that I still took an oath to all of them (I wonder if I would have done so if I had known…?) – and I stayed true to our agreement all along. But now, nothing binds me. I fulfilled my part beyond my capacity, and I still do: there isn’t a day when some authority doesn’t surprise me with some task, and the bills keep pouring in relentlessly. The thread snapped, and the beads scattered in a thousand directions; I have to chase after each one. And freedom...? Sometimes it intoxicates me, gives me wings, fills me with an overwhelming sense of happiness, but then it throws me into space where I drift alone, shivering at two-word sentences like: 'You’ll make it.’ I am free, in both the good and bad senses of the word. Of course, I’ll make it. From here on, it’s up to me how I do. I’m scared, yet I’m strong. I have a daughter, and the sun shines on me. I’m miserable, but still happy. Something has begun. An independent life.
---
A szabadság nagyon furcsa dolog, különösen ha huszonöt év együttélés során csak egy homályos vágyálom marad amit sosincs idő beteljesíteni. Igazából már el sem tudtam képzelni milyen lehet, hiszen amikor kimondtam az “igen”-t fogalmam sem volt, hogy el lehet veszíteni, sőt! hozzá lehet szokni, hogy nincs. Ugyanakkor azt sem tudtam, mit jelent az, hogy “örökké” vagy azt, hogy “jóban-rosszban”, “betegségben-egészségben” különösen azt nem, hogy “holtomiglan”. 22 évesen ezeknek a szavaknak nincs értelme, így teljesen bizarr, hogy mégis esküt tettem minderre (vajon akkor is megtenné az ember ha tudná…?) – és tartottam is magam az egyességünkhöz mindvégig. Már semmi sem köt, erőn felül teljesítettem a rám eső részt és még mindig teljesítem: nincs nap amikor ne lepne meg valamivel valamelyik hatóság, a számlák is könyörtelenül ömlenek befelé. A szál elpattant és a gyöngyök ezer felé gurulnak, nekem rohanni kell mindegyik után. A szabadság pedig…? Néha megrészegít, szárnyakat ad, őrült boldogsággal tölt el, aztán kilök az űrbe ahol egyedül lebegek és fázom az olyan kétszavas mondatoktól, hogy: “majd megoldod”. Szabad vagyok a szó jó és rossz értelmében is. Persze, hogy megoldom. Innentől kezdve csak rajtam áll, hogy hogyan. Félek, mégis erős vagyok. Van egy lányom, süt rám a nap. Nyomorult vagyok, de mégis boldog. Valami elkezdődött. A független élet.
