Budapest, layers of a city – 1. The surface

Bojana wants to visit Budapest, so I decided to share everything I know. Here is the first memory from June of 2024.

I've been living in the Netherlands for almost nine years now, and during the first seven, the thought of going back to Hungary never even crossed my mind. I was suffocated by anger—at the politics, at the widespread arrogance and stupidity —but once the Netherlands became my home and my new reality, returning as a tourist finally made sense.

Since my family wasn’t interested in joining me ("For that kind of money, we could go somewhere better," they said), I set out alone and, a little unsure of myself I only booked accommodation for four days, thinking that with the boost of a high school reunion, I’d manage somehow to fill the time. If only I had known...! :-D

An adventurous journey awaited me—both in space and time. Familiar features, gestures, scents, lights... but I was already different. People thought I was a foreigner because I smiled. That’s what I got used to in the Netherlands—smiling and making eye contact. There’s no greater rudeness than looking right through someone. Hungarians have a different opinion about it.

The city was alive and vibrant, with no trace of the disillusionment and greyness I had expected based on my friends' Facebook posts. Budapest had become a buzzing, international place during the time I ignored its existence. But then, I floated through it, soaking up the best of everything. I only saw the icing on the cake. And speaking of which, I indulged in every culinary pleasure I could; it was a refreshing change after Dutch cuisine.

Hotel Oktogon had a fantastic breakfast—I deeply appreciated that they offered a few Hungarian flavours: I found kőrözött and lecsó among the extremely rich selection of the buffet table. One couldn't possibly eat that much. I didn’t even try. I limited myself to the Hungarian specialities.  (Mentioning feats: for lunch or dinner, I suggest you visit Gerlóczy. It is an old love of mine, while Két Szerecsen and Twentysix were new discoveries.)

Each morning, my best friend was waiting for me in the lobby, and we hit the city together. We got lost a few times—not surprising, considering that even though she lives in Budapest, the last time she saw it was with me… seven years ago. In the end, we covered every inch of it, multiple times. I absolutely wanted to see the hot air balloon and the Kolodko mini sculptures. The hot air balloon wasn’t operating due to a power outage, and finding the mini statues also proved to be a proper scavenger hunt. Even with a map was difficult to find them, —but the whole concept is just brilliant and I love the artwork.

As we were near, we explored Városliget (City Park), the Zene Háza (House of Music), and even the Halfpipe (Néprajzi múzeum). We also tried to find a Pinterest-famous building on Szondi Street, with its gorgeous inner courtyard. No luck— I started doubting whether it even existed. Hopefully, I just had the wrong address. On the bright side, I got some great shots of Epreskert, even though it was closed.

We strolled through Váci Street, which sadly had turned into more of a flea market— it was shocking to witness its fall. And though I’d heard lovely things about Párisi Udvar, we didn’t manage to get inside—another item for the future list. We went on the Ferris wheel (Budapest Eye), and from above, I was even more enchanted by the city’s faded charm. I imagined how glorious it must have been in its golden ages. Times like that make me wonder—those who have the power to change this, why don’t they feel the same?

I also wanted to check out the 360 Bar. I was slightly disappointed by the view, although, to be fair, I was probably more focused on the conversation than the scenery,  and it didn’t help either, that I drank most of the champagne. That’s when I understood why those view-blocking plants and safety railings are useful. Very handy when the ground starts to wobble under your feet.

What made this trip especially unique was that I managed to get into the Vigadó, unofficially. With the cleaners. I saw it at a time when the building was deserted and having its quiet rest, recovering from the previous day's party. I felt like a child who wasn’t allowed into the ball, but in the morning, left to imagine the magic that had happened just hours before.

My final walk back to the hotel to collect my luggage was just as magical. The Andrássy út was unbelievably deserted. I soaked in the freedom, the summer heat, the smell of melting asphalt. The pavement was so hot I could feel it burning through my sandals. It felt like I was strolling through a Mediterranean city—except I was home. A strange pride and a sense of familiarity wrapped around me. The quiet morning light softened everything. Maybe it was nostalgia, maybe the spoiling, but the city completely swept me off my feet….

And I knew: I knew I’d be back again

Közel kilenc éve élek Hollandiában és az első hét év folyamán egyszer sem jutott eszembe visszamenni. Folytogatott a düh a politika és terjengő ostobaság láttán, de abban a pillanatban amikor Hollandia lett otthonom és a valóság, joggal térhettem vissza turistaként.

Mivel a családom visszautasította, hogy velem tartson (ennyi pénzől jobb helyekre is lehet utazni – mondták) egyedül vágtam útnak és kishitűen csak négy napra foglaltam szállást, gondolván, hogy a gimnáziumi osztálytalálkozóval felturbózva csak ki tudom tölteni az időt valahogy. Ha tudtam volna…! :-D 

Kalandos utazás várt térben és időben egyaránt. Ismerős vonások, gesztusok, illatok, fények…– de én már más voltam. Külföldinek néztek, nem véletlenül: mosolyogtam. Ezt szoktam meg Hollandiában és a szemkontaktust – nincs nagyobb udvariatlanság mint átnézni valakin. A magyarok ezt másképpen gondolják.

A város élt és lüktetett, nyoma sem volt a kiábrándultságnak és szürkeségnek amire a barátaim facebook posztjai után számítottam. Budapest pezsgő, internacionális hely lett amíg nem figyeltem oda. Átlebegtem a városon, kiélvezve a legjavát. Csak a habot láttam a tortán. És ha már itt tartunk, ki is próbáltam: tobzódtam a kulináris élvezetekben, felüdülés volt a holland konyha után. 

A hotel Oktogonban fantasztikus volt a reggeli, borzasztóan értékeltem, hogy becsempésztek néhány magyar ízt a palettára: kőrözött, lecsó is mosolygott az asztalon a megszokottnál is gazdagabb kínálat közt. Ennyit nem is lehet enni. Meg sem próbáltam. Csak a magyar specialitásokra korlátoztam magam. Valaki ugyan szólhatott volna ebédnél, hogy a kovászos uborkához nem a káposztás hanem a krumplis tészta a megfelelő kísérő, de ilyen apróságokon fölülemelkedtem. Csak itthon ugrott be a helyes megoldás.

Viszont a Gerlóczy régi szerelem, sosem okozott csalódást, a Két Szerecsen és a Twentysix pedig új élmény, mindkettő nagy sikerrel debütált nálam.

A legjobb barátnőm minden reggel a hallban várt és a nyakunkba vettük a várost. Néhányszor eltévedtünk persze mivel hiába lakik Budapesten, utoljára velem látta – hét évvel korábban. Ilyenformán sikerült minden zugát bejárni (többször is). Feltétlenül látni akartam a hőlégballont és a Kolodko mini szobrokat. A hőlégballon áramszünet miatt nem üzemelt, és a mini szobrok is feladták a leckét. Jó kis kincskereső játék és néha még térképpel sem könnyű megtalálni az ügyesen elrejtett kis karaktereket. De az ötlet és a kivitelezés is zseniális. Ha már ott voltunk bejártuk a Városligetet, a Zene házát, a Félcsövet (Néprajzi Múzeum) is.

Megpróbáltuk megtalálni a Szondi utcában lévő bérházat a gyönyörű belső kerttel amit a Pinterest-en láttam – nem sikerült, olyannyira, hogy a létezésében is kételkedni kezdtem. Remélem csak a cím volt rossz. Viszont az Epreskertről nagyon jó fotókat készítettem annak ellenére, hogy zárva volt. Megnéztük a Váci utcát, zsibvásárrá változott, döbbenetes volt látni a pusztulását. A Párisi udvarról bár szépeket hallottam, nem sikerült bejutni – ezt is el kellett halasztanom, pedig illet volna a palettámra. Felültünk az óriáskerékre és felülről méginkább lenyűgözött a város megkopott bája. Elképzeltem milyen csodálatos lehetett fénykorában. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy azok, akiknek módjukban állna ezen változtatni, miért nem érzik ezt? 

Amit még feltétlenül látni akartam az 360 bár, ahol némileg csalódtam a kiálátásban, bár feltehetően jobban figyeltem a beszélgetésre mint a látványra, és persze az sem segített, hogy a pezsgő nagy részét én ittam meg. Akkor értettem meg, hogy miért is jók  a kilátást blokkoló növényzet és biztonsági korlátok. Nagyon hasznosak ha billegni kezd a talaj. 

Ami különleges volt még ebben az útban, hogy bejutottam a Vigadóba, nem hivatalosan. A takarítókkal. Olyankor láthattam, amikor kihalt és csendesen fáradt az épület az előző napi rendezvény után. Úgy éreztem magam mint egy gyerek, akit a felnőttek ugyan nem engedtek be a bálba, de reggel a romokból összeálmodja az előző éjszaka történéseit. 

Csodás séta vezetett vissza a hotelbe a csomagjaimért. Az Andrássy teljesen, félelmetesen üres volt. Én pedig élveztem a szabadságot, a nyarat, az olvadó asztfalt illatát. A talpamat sütötte a kövezet forrósága a sarumon keresztül. Mintha egy mediterrán városban sétáltam volna, de mégis otthon. Furcsa büszkeség és családias érzés kerített hatalmába. A csendes, ébredező város puha fényei elvarázsoltak. Talán a nosztalgia, és persze a kényeztetés az oka de mindez teljesen levett a lábamról… tudtam, hogy vissza fogok térni.