Tenerife 4. – The Lesson
This February is nothing like the usual ones. Today isn’t warm, yet here in the Netherlands, this weather already feels tropical. Through the open window, I can hear the ocean. The waves roar with such madness that they wash away my thoughts, their rhythmic thunder drowning out everything else. And right now, it feels good to let them carry me—louder than my fears, louder than reality itself.
Until now, my life has been based on sensible choices. But at this moment, it feels better to lie back on the waves and trust that they’ll carry me to the right shore—or at least that the journey will be wild and worth remembering. I savour the strength that shakes me out of myself, and I’m tasting this new version of me. I can see it in my photos: I’ve changed. But I’ve stopped overanalysing, stopped weighing, stopped dissecting every step. Time is finite, and I won’t sacrifice another second of it. Life is raging all around me, and I want to drink in every wonder it offers. Maybe I’m not too late.
What I do know is that flying to Tenerife was the best decision I could have made. Not only because the island’s magic, but because of him. After a few cautious circles around each other, I see myself in him—and with him, the proof that imperfection can still be thrilling, beautiful, alive. My whole life, I was told there was only one (perfect) path. I suffocated trying to follow the blueprints others had drawn. And then he appeared—like a mirror, like proof—that our way of living and thinking not only works, but is in fact the most entertaining, most adventurous way to be alive. On crooked, winding trails we stumble upon wonder—and upon each other.
Our connection makes no rational sense. It feels like we had a thousand lives, pasts together, while the future is still misty. He attracts and enchants me—I can’t take my hands off him. I want to feel his warmth, his weight, his strength as much as possible. He is where I draw the strength to survive, even if I only get one week at a time to recharge. In the days before we meet, he’s all I can think about—and when we’re finally together, we devour each other.
After death, I enjoy watching life here. I can only hope that with all I had to endure these past months, I’ve paid off whatever debt I owed the gods. For a long while, I was working against myself, drowning fully in self-punishment. And life reminded me: I’m not always the one who decides the depth or the length of my darkness. Better not to tempt fate again. Lesson learned—never again.
This is my first tropical birthday, and the last one that begins with the number four. I wouldn’t trade it for any of the shivering, frozen ones before. I never thought such wonder could exist. Tenerife has taught me so much about perfection. My perfectionism had serious damage—first from having to manage everything on my own, and even more from this adventure. Because that’s exactly what it was, from the very first second: an adventure.
It made no sense at all—least of all to my logical mind—to suddenly book a ticket on a cheap airline, just to spend a week in the unknown. I didn’t plan routes, restaurants, or fancy hotels. I let it all go. I leapt. And it turned out exactly as I read recently, scribbled on a Kevin Costner portrait on Facebook: “the best moments are never planned, they just happen”. And you know what…? Kevin knows something. Only he just doesn't know that he said that.
Ez nem egy szokványos február. Ma éppen nincs meleg, de ez az időjárás Hollandiában már trópusinak számít. A nyitott ablakon keresztül hallom az óceánt. Őrületes zajjal tombolnak a hullámok, a gondolataimat is elmossák, ritmikus dübörgésük kizár minden mást. Most jó hagyni, hogy elsodorjanak, túlharsogják a félelmeimet és a valóságot. Eddig józan döntések definiálták az életem, de most jobb felfeküdni a hullámokra és bízni abban, hogy a legjobb helyen érek partot vagy legalábbis az utazás kalandos lesz a végállomásig. Élvezem az erőt ami kiforgat magamból, és ízlelgetem az új énem. Más lettem, a képeimen látom, de már abbahagytam az önvizsgálatot, a mérlegelést az okoskodást. Az idő véges és én egyetlen percet sem áldozok fel belőle többet. Az élet tombol körülöttem és meg akarom ízlelni minden csodáját. Talán még nem késtem el vele. Az viszont biztos, hogy a legjobb döntés volt Tenerifére utazni, ahol mindent megtapasztaltam amit eddig nem. Nem csak a sziget ezer csodája miatt, hanem miatta is, akiben pár óvatos kör megtétele után magamat látom és az igazolását mindannak ami tökéletlen és mindezek ellenére izgalmas és szép. Egész életemben azt hallgattam, hogy egyetlen út létezik, belehaltam, hogy a mások által kidolgozott sémák szerint oldjam meg a feladatokat. És itt van ő, tükörnek és bizonyosságnak mindarra, hogy nemcsak hogy működik a mi logikánk (igen, ugyanúgy vagyunk összeszerelve), de a legszórakoztatóbb, legkalandosabb módja az életnek. Girbegurba ösvényeken találjuk meg a csodát és persze egymást. A kapcsolatunk teljesen ellentmond minden racionalitásnak, mintha ezer múltja lenne, de a jövője még homályba vész. Mágnesként vonz a teste, le sem tudom venni a kezem róla, a lehető legnagyobb felületen akarom érezni a melegét, a súlyát és az erejét. Még belőle nyerem az erőt a túléléshez és mindig csak egy hét van a feltöltődésre. A találkozásunk előtti napokban már csak ő jár az eszemben, amikor végre találkozunk habzsoljuk egymást.
A halál után itt az élet várt. Remélem mindazzal amit meg kellett tennem az elmúlt hónapokban leróttam a tartozást az istenek felé. Jó ideje magam ellen dolgoztam, fenékig merültem önsanyargatásba, és az élet megmutatta, hogy nem mindig én döntök a mélységben és az időtartamban, jobb nem kihívni magam ellen a sorsot. jó leckét kaptam, soha többet.
Ez az első trópusi születésnapom és az utolsó ami 4-essel kezdődik. Nem cserélnem el egyetlen korábbira sem amit végigfagyoskodtam. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen csoda létezik.Tenerifén rengeteget tanultam a tökéletességről. A perfekcionizmusomra súlyos csapást mért az egyedül helytállás de legfőképpen ez a kaland, mert bizony ez kaland az volt az első másodperctől kezdve!!! Minden logikának (és legfőképpen a józan észnek) ellent mondott az, hogy hirtelen felindulásból jegyet vettem egy béna fapadosra, hogy utána egy hetet töltsek a bizonytalanban. Nem terveztem meg az útvonalat, az éttermeket, nem foglaltam fancy szállást, mindent elengedtem. Ugrottam.…és úgy volt szóról szóra, ahogyan minap egy Kevin Costner portréra írva olvastam itt a fb-n: a legjobb pillanatokat sosem tervezed, azok történnek. …és lám, ez a Kevin tud valamit. Esetleg csak azt nem, hogy ezt ő mondta.
