Croatia

This month, I drew the Ten of Cups Tarot card – the embodiment of a happy ending, fulfilment, and security – without doubts or question marks. But it was also a warning: it is up to me how long this fairytale lasts – just for a moment or for weeks – and inevitably, from every ending, new stories begin. That’s the tricky thing about happy endings – you have to find a new dream and a new direction.

For a week, though, I managed to freeze perfection: I let myself experience completeness and realised that being free on my own is no challenge at all.

I set off with my head full of rosy thoughts, but EasyJet made sure my smile didn’t last long. It might look like the cheapest option, but once you add the extra fees, it’s too late – you’ve already crossed the kerosene-scented terminal, climbed the narrow stairs, met the stony faces of the crew, and then learned there would be no catering on the return flight. It's beneficial when you are on a diet, but annoying at dinner time.

In short: EasyJet is a disaster, and the Split-bound flight – packed with freshly graduated Dutch students – is definitely not the place to find inner peace. I quietly praised the inventor of AirPods' noise-cancelling, to block out the darkness swirling around me. From the average age of the passengers, I quickly realised that Trogir isn’t exactly an intellectual destination – but honestly, I wasn’t going there to write my PhD either. Sunshine, sea, rest – those were the guidelines.

Croatia had always been the island of peace in my mind (probably because of Prvić Luka), and perhaps I longed too desperately for silence after the chaos of home to let the facts sink in: Trogir is anything but quiet. It’s a bustling holiday town, day and night, and if that wasn’t enough, every single plane arriving in Split seemed to pass my balcony. A refreshing twist – the exact same thing happens at home, and it was exactly what I had hoped to leave behind. :-D But nothing could distract me. Sunshine, heat, sea were provided. Silence was simply a matter of planning.

Though the crowd left something to be desired, Trogir is stunningly beautiful. The lights, the colours, the raw charm of the narrow streets inspired me. The stiff, simple lines of the houses were so noble, yet fit for a storybook, just like the characters who lived in them. It was amazing to peek through the back windows of restaurants, to see people working hard even in the heat (fantastic faces – I filled several sketchbooks with them in my mind) who, during their break, would cheerfully smoke a cigarette in the alley. The restaurants clung to the feet of the houses, the air hung heavy, and even after sunset, the heat only grew.

No matter how busy Trogir was, I always found a livable spot: a market, a hidden coffee shop, or a stretch of beach where I could enjoy the lapping of the waves, the calming rhythm, the sound of cicadas that made overthinking impossible, the heat, and the energy flowing.

I only found silence on Prvić Luka – there, time seemed to have stopped. Still no cars, everything as it was in Bojka’s childhood. I even saw familiar faces, though they looked back at me puzzled. After exploring the island, snorkelling, I had lunch at Hotel Meastral. I enjoyed the journey the most on those two lovely old boats that connect Šibenik with the islands.

Split is basically Trogir’s big brother. The same shiny-worn, winding, sultry streets where, during the day, only wilted tourists march in herds. If you arrive at night, be ready to hunt for parking: after dark, the city comes alive, locals fill the streets, and traffic and noise swell. Still, I loved it. The night sounds filtered through the shutters of the apartment and colored my dreams.

Morning brought a less romantic realisation – the apartment had every modern comfort except a coffee machine. But the gods loved me – the first coffee place was just a few steps away. Its name – Ciri Biri Bela – made it impossible to pass by. The coffee and breakfast were divine. The French toast with mascarpone and fruit wasn’t exactly photogenic, but sooo goooood! I didn’t regret a single one of the thousands of calories it contained. From that first morning, I fell in love with the place and never ate anywhere else. So much for comparative analysis. :-D

In Split, I sorely missed a quiet beach, but in exchange, there was Diocletian's palace, Articok rooftop bar (I’m not a cocktail fan, but I had an amazingly good virgin mojito and marvelled at some artistically composed dishes). I wandered through wonderful bookshops (for inspiration, of course) and discovered a gallery, and MARINKO JELAĆA's artwork captivated me. I felt something I hadn’t in years – the urge to draw. His vision was unique and powerful, and his printing technique had me deciding on the spot that my first act back home would be to order a press.

This holiday may not have taken place in the most peaceful destinations I’d planned, but it filled me with colour, light, and positive thoughts. I found balance with myself again, stopped the fighting against fate and made me forget about self-pity. I just realised how lucky I am.

On the last day, the sky clouded over – Croatia gave a tearful farewell. I spent the final hours on the beautiful island of Primošten.

Detailed recommendations are coming later :-)

Erre a hónapra a Ten of Cups Tarot kártyát húztam, ami maga a beteljesülés – és tényleg, nincs kérdőjel. Persze azt is megtudtam, hogy csak rajtam áll meddig tart ez a mesebeli állapot egy pillanatig vagy hetekig, utána törvényszerűen új történetek bontakoznak ki a végkifejletből, menni kell tovább. Ez a szívás a Happy End-ben, senki sem tudja, hogy utána merre induljon.

De egy hétre sikerült tökéletesen kimerevítenem a képet: megengedtem magamnak, hogy megéljem a teljességet és a szabadságot.

Bár telve rózsaszín gondolatokkal indultam útnak az easy jet gondoskodott róla, hogy hamar lehervadjon az arcomról a mosoly. Elsőre úgy tűnik, hogy a leggazdaságosabb járat, de mire összeadtam a plusz költségeket már kicsit sem voltam vidám, átkelve a kerozinszagú reptéren, megmászva a lépcsőket, látva a  barátságtalan légiutaskísérőket valahogy már nem tűnt jó döntésnek. Később pedig kiderült, hogy a visszafelé tartó járatokra nem sikerült kiszámítani a catheringet – kifejezetten üdítő ha az ember vacsoraidőben utazik, persze csak ha diétázik éppen.

Összefoglalva: az easy jet egy tragédia és a Split felé tartó járata különösen a frissen érettségizett holland diákokkal tipikusan nem az a hely ahol az ember megtalálja a lelki békét. Hálát adtam a voice cancelling feltalálójának aki lehetővé tette, hogy kirekesszem a körülöttem áramló sötétséget. Az utasok átlagéletkorából hamar rájöttem, hogy Trogir nem kifejezetten intellektuális célpont, de végülis én sem a phd-met készültem megírni ott. Napsütés, tenger pihenés. Ezek a voltak a guideline-ok.

Horvátország mindig a béke szigetével kapcsolódott össze a fejemben (talán Prvic Luka miatt) és talán túl kétségbeesetten vágytam a csendre az itthoni forgalom zaja után, ahhoz, hogy a tények eljussanak a tudatomig: Trogir kicsit sem csendes hely, hanem egy éjjel-nappal pezsgő nyaralóváros és ha ez kevés lenne, az összes Split-be érkező gép a teraszom érintésével szállt le. Ejnye: itthon is PONTOSAN ez történik és PONTOSAN ez volt az amit ki akartam pihenni. :-D De semmi nem tudott kihozni a sodromból. Verőfény volt, forróság és tenger. A csend pedig szervezés kérdése.

Bár az úri közönség hagy némi kívánnivalót maga után, Trogir döbbenetesen szép. A szűk utcák nyers bája megihletett. A házak merev, egyszerű vonalai olyan nemesek mégis mesekönyvbe illőek voltak, mint a karakterek akik birtokolták. Elképesztő volt benézni az éttermek hátsó ablakain, látni a hőségben is keményen helytálló embereket, (fantasztikus arcok – gondolatban több vázlatfüzetet megtöltöttem velük) akik a szünetben derűsen szívnak el egy-egy cigit a sikátorban. Az éttermek a házak lábához szorultak, a levegő állt és a forróság még napnyugta után is egyre nőtt. 

Bármilyen forgalmas is Trogir, mindig volt egy élhető pont a városban, a piac, egy eldugott kis kávézó vagy egy partszakasz ahol élvezhettem a hullámok hipnotikus táncát, a kabócák zaját, ami minden felesleges agyalást ellehetetlenít, a forróságot, és az energiát.

A csendet egyedül Prvic Lukán találtam meg, ott egyszerűen megállt az idő. Továbbra sem jártak autók, minden úgy maradt mint Bojka gyerekkorában. Még ismerős arcokat is láttam, de ők csak zavartan néztek vissza rám – igen, rég volt. Bejártam a szigetet, búvárkodtam, a Hotel Maestral-ban ebédeltem, de legjobban az utazást élveztem azon a két, elképesztően karakteres öreg hajón ami Sibenik és a szigetek közt jár.

Split igazából Trogir nagytestvére. Ugyanolyan fényesre koptatott, zegzugos, fülledt utcák szövik át, ahol napközben csak a tikkadt turisták vonulnak hordákban. Ha valaki este érkezik készüljön fel rá, hogy sokat kell sétálnia egy parkolóhelyért mert sötétedés után életre kel a város: A helyiek is elkezedenek élni, elképesztően nagy lesz a forgalom meg a zaj, mégis szerettem. Az apartman spalettáján átszűrődtek az éjszaka hangjai és megszínesítették az álmaimat. 

Reggel kevésbé láttam mesésnek a helyzetet amikor kiderült, hogy ugyan az apartman minden földi jóval fel van szerelve, kávéfőzővel pont nem. Az istenek szerettek engem: az első kávélelő hely pár lépésre volt a szállástól. Ciri Biri Bela-nak hívták és ilyen névvel nem lehetett elmenni mellette. A kávé és a reggeli is levett a lábamról. A French toast mascarponéval és gyümölcsökkel ugyan nem volt annyira fotogén mint amennyire finom, de egyetlen kalóriát sem bántam abból a több ezerből amit nyertem általa. Az első nap első reggelén estem szerelembe a hellyel és nem is akartam kipróbálni mást. Ennyit tehát az összehasonlító elemzésről. :-D

Splitben erősen hiányoltam a csendes tengerpartot, de ott volt cserébe Diocletianus palotája, Articok rooftop bár (nem vagyok koktél rajongó de döbbenet finom virgin Mojito-t ittam és belecsodálkoztam néhány művészien megkomponált ételbe). Fantasztikus könyvesboltokban jártam (szakmai ártalom), ahol rajtam kívül senki sem volt, talátam egy galériát, ahol döbbenettel néztem MARINKO JELAĆA munkáit és rég nem tapasztalt érezés kerített hatalmába: rajzolni akartam. Az egyedi és egyben erőteljes látásmódja inspiráló volt. A nyomtatási technikája miatt pedig már ott eldöntöttem, az első dolgom itthon az lesz, hogy rendelek egy prést. 

Ez a nyaralás bár egy cseppet sem olyan békés helyszíneken zajlott ahogy terveztem, mégis feltöltött színekkel, fénnyel és elcsendesítette az aggoldalmam. Végre egyensúlyba kerültem magammal, abbahagytam a hadakozást és az önsajnálatot. Felfogtam, hogy mennyire szerencsés vagyok. 

Végül beborult, Horvátország könnyes búcsút vett tőlem.  Primosten mesekönyvbe illő szigetén töltöttem az utolsó órákat.

Hamarosan részletes ajánlóval térek vissza.