Howard

We weren’t really friends—maybe not even acquaintances. But there was something unspoken between us, a kind of quiet understanding, a warmth that felt reassuring. I guess you could call it sympathy.  Every now and then, we’d bump into each other at the gym. We’d exchange a few words, crack a joke, he’d give my hand a firm shake, and then we’d both move on. He was always positive, full of energy, full of life.

Then, little by little, he stopped coming to the gym. 

I saw him again out on the street after Laca died. He listened to me unusually quietly as I told my story. Then he turned his head away, and I noticed the long scar running beneath his jaw.

The cancer had started in his mouth. The doctors said there was hope. But in his eyes I saw both fear and certainty. I’ve seen it before too many times—I knew what these signs meant.

He was waiting for the results in May. In May, he was gone. 

Goodbye, Howard. It has been nice knowing you and seeing you glow.

---

Nem voltunk barátok, sőt talán ismerősök sem. De volt valami cinkosság, megnyugtató melegség köztünk, azt hiszem ezt hívják szimpátiának. Néha összefutottunk a gymben, pár szót váltottunk, viccelődtünk, megszorította a kezem és mentünk tovább. Pozitív volt, energikus és vidám. 

Aztán lassan elmaradozott a teremből. 

Akkor találkoztam vele újra az utcán, amikor Laca meghalt. Szokatlanul csendesen hallgatta a történetem majd amikor elfordította az arcát láttam meg az állkapcsa alatt végighúzódó hatalmas vágást. A rák a szájában kezdődött, azt mondták, hogy van remény, de a szemében a rémület mellett ott volt a bizonyosság. Túl sokszor láttam már ezt a tekintetet, felismerem a jeleket. 

Májusra várta az eredményt. Májusban ment el. 

Jó utat Howard, örülök, hogy láttalak még ragyogni és hogy megismerhettelek.