Memories – Emlékek

The End. Silence.
I am not afraid that it will deepen or last too long, since every ending is at the same time the beginning of something else.  There’s a sense of anticipation in the air, though the time hasn’t arrived yet. I’m deeply grateful that I managed to stretch my strength right to the end, but now—like any normal human being—I’m going to take a break. That means lots of photos, plenty of posts, and hopefully a surge of creative energy to carry me into the restart.

The situation doesn’t seem promising; I’m tense. Strange that one has to practice relaxation too. How obvious it once seemed that I was “normal,” I never felt it as a privilege. I long for those wonderful times. Because I still have nightmares. I’m haunted by missed submissions, forgotten deadlines, failed uploads, and technical breakdowns. There were blood-pressure-raising moments, but I solved them—and no matter how painful it was, I pushed through. (But then why do I keep dreaming about it…?! Madness.)

I suppose it’ll take a while to process all the losses. There hasn’t been time yet for real reflection. But I know some sense of relief must be there, even if barely noticeable while awake. Memories are seeping back. Not good ones. Obviously, I have free mental capacity now, space where they can fit:

Laca asked me to shave him. I was so tired, so worn down, that I didn’t even realise: he was preparing for his final journey. This was the end. Everything ran so smoothly, so perfectly coordinated—it felt almost like a stage play. The doctors and nurses behaved so reassuringly, so encouragingly and kindly, that somehow I couldn’t take it all seriously, and not for a single moment did I believe that they were awaiting death’s arrival with such calm acceptance. Of course, it could have been a drama—but why? It wouldn’t have changed anything… And anyway, it wasn’t surprising that death was approaching so “elegantly,” since it was awaited so ceremoniously.

Laca prepared as though he were welcoming an important guest. He asked me to cut his hair and shave him. He kept groaning and hissing in pain—I remember joking that morphine clearly doesn’t work for everything. Of course, it hurt; shaving hadn’t been on the agenda for weeks, and I had to battle through the aftermath. I’ve been shaving since I was 14… practically my whole body. I reassured him that I’d started earlier and was far more familiar with razors than he was. That didn’t make it hurt any less, but he still grew quiet. His face took on a solemn, almost ceremonial expression.

His skin was barely recognisable—just a shell, no longer living flesh. It felt alien, and I was frightened. For the first time, I realised he was already slipping out of this world. But I did everything he asked of me. He looked more handsome, at peace. And two days later, he set out on his journey.

—

Vége. Csend. Nem félek, hogy elmélyül vagy hogy sokáig fog tartani, hiszen minden lezárás egyben valaminek a kezdete is. Várakozás van a levegőben de még nincs itt az idő. Őszintén hálás vagyok, hogy az erőmet sikerült az utolsó pillanatig beosztani, de most, mint minden normális emberi lény, szabadságra fogok menni. Ez nagyon sok fotót és bejegyzést jelent, és remélem rengeteg kreatív energiát is ami lendületet ad az újrakezdéshez.

Ebben a percben még nem tűnik ígéretesnek a helyzet, be vagyok feszülve. Fura, hogy a lazulást is gyakorolni kell. Milyen egyértelműnek tűnt korábban, hogy normális vagyok, nem érzetem a kiváltságot benne. Visszasírom azokat a csodás időket. Mert még vannak rémálmaim. Kísértenek az elmulasztott leadások, elfelejtett határidők, nem működő feltöltések, technikai akadások. Voltak vérnyomás emelgető percek, de megoldottam és bármennyire is fájdalmas volt, végigcsináltam. (de akkor miért álmodom ezt...?!?! őrület) 

Gondolom eltart egy darabig amíg feldolgozom az összes vesztséget, mert lelkizni ugye még nem volt idő. Azért biztosan van enyhülés, még ha éber állapotban alig észlelhető. Kezdenek visszaszivárogni az emlékek. Nem jók. Nyilván van szabad agykapacitásom ahová beférnek: 

Laca arra kért, hogy borotváljam meg. Annyira fáradt voltam, annyira elgyötört, hogy nem tudatosult bennem: készül a nagy útra, ez már a vég. Minden olyan szervezetten és olajozottan működött, olyan volt mint egy színdarab, az orvosok, a nővérek olyan megnyugtatóan viselkedtek, olyan biztatóan és kedvesen, valahogy nem tudtam komolyan venni az egészet, és egy percig sem hittem, hogy ilyen belenyugvással várják a halál érkezését. Persze lehetne dráma is, de minek? nem változtatna semmin.. És egyébként is, nem meglepő, hogy ilyen "elegánsan" közeledik az elmúlás, ha ilyen ünnepélyesen várták. Laca készült a fogadására, mintha egy fontos vendég érkezett volna. Megkért, hogy vágjam le a haját és borotváljam meg. Végig sziszegett, nyűglődött, emlékszem ezen a ponton meg is jegyeztem, hogy a morfium úgy tűnik nem mindenre használ. Nyilván fájt, hiszen a borotválkozás nem volt fókuszban hetekig, meg kellett birkóznom az eredménnyel. 14 éves korom óta borotválom...gyakorlatilag az egész testem, biztosítottam róla, hogy előbb kezdtem és közelebbi barátságban vagyok a borotvával mint ő. Ettől nem lett kevésbé fájdalmas a beavatkozás, de ő mégis elcsendesült. Az arca ünnepélyes volt. A bőre egészen felismerhetetlenné vált, csak burkolat volt, nem élő anyag, idegennek éreztem, megrémültem, ott éreztem először, hogy már nem ezen a világon van, de megtettem mindent amit kért. Megszépült, megkönnyebbült és két nap múlva útra kelt.