Reminder – Emlékeztető

The hardest part, after such an intense period, is to find your old self — to seek out what you once loved about yourself, the things you miss, the parts of you that haven’t hardened or turned to stone. At the same time, you have to accept your new face, the newly appeared wrinkles, tightened muscles, hoping that maybe one day they will soften. To restore a livable rhythm and a sensible order of priorities.

…because they have mixed since I have dramatically less energy. Bojka says I’m overreacting — I’ve just finally function on the ordinary energy level. You know, like normal human beings. Normal as in purely energetic terms - we are still talking about me.

Either way, I finally had time to do some self-inventory: checking my damaged parts and rethinking my life. Scary, how much the constant rushing wore me down, the endless tasks ate up my cells. I came to the conclusion: it's time to change. Life is too short to truly experience and absorb it. One morning, Bojka asked a brilliant question: Who, exactly, came up with the standard daily schedule we all follow? And whose rhythm are we aligning ourselves to day after day — because it’s certainly not our own.

That thought has stuck in my mind, and I could not stop spinning on it, wondering if I’ve ever met anyone who finds this schedule comfortable or normal…? Of course not… and yet we keep pushing forward. From an early age, we train children to live in opposition to their emotional and physical needs. Tasks first; everything else can wait.

We don’t get up, eat, or sleep when our body needs, but when the clock says so. We don’t rage, cry, celebrate, or make love when the feeling arises — everything is regulated. The conventions, expectations come above these, all of which force us to suppress.

So it’s no wonder we lose the connection with our own bodies — and no wonder they eventually stop trying to send signs. We keep on eating junk food, speeding up with coffee, and soothing with alcohol. Our body learns to rely on itself. And slowly, it burns everything up until, at last, they start shutting down things, organs, and we can no longer ignore the trouble.

By then, of course, it’s too late. It’s impossible to turn it back or change quickly enough. It’s not surprising that cancer is so common, that so many people get ill and die. In fact, it’s a miracle that not even more.

We all need to find a healthier balance. I believe that it begins with reclaiming time for ourselves — with enough silence to hear our bodies’ warning whispers. We all need to rebuild the lost connection with nature, our own bodies, and with ourselves.

I’m writing this as a note to myself. I can’t keep postponing it any longer.

A legnehezebb egy ilyen intenzív időszak után leporolni a régi éned, felkutatni amit egykor szerettél magadban, amik hiányoznak, amik még nem durvultak el vagy kövesedtek meg. Ugyanakkor elfogadni az új arcodat, a megfeszült vonásokat, remélve, hogy egyszer talán fellazulnak majd. Visszaállítani az élhető ritmust és normális fontossági sorrendbe tenni a dolgokat. 

Picit más a listám amióta durván megcsappant az életerőm. Bojka szerint túlreagálom, csak végre elértem a normális energia szintet és úgy funkcionálok mint bármelyik más földi halandó. Normálisan. Mármint kizárólag energetikai szempontból, mégiscsak rólam van szó. :-D 

Bárhogyan is, végre volt időm felmérni a károkat és elmélázni rajta, hogy mekkorát üt fizikailag a kapkodás, hogy felapróznak a teendők, hogy nincs idő meg- és átélni a dolgokat. Bojka egy reggel azt feszegette, zseniálisan(!) hogy vajon ki találta ki ezt az egyezményes napirendet amit mindannyian követünk? ...és kinek a ritmusához alkalmazkodunk nap mint nap, mert a sajátunkhoz biztosan nem. 

Ez a gondolat beszorult és azóta is pörgök rajta, hogy találkoztam-e valaha bárkivel is akinek ez lett volna a természetes állapot. Persze, hogy nem...és mégis, toljuk tovább. Már egészen kicsi korban rászoktatjuk a gyerekeket, hogy az érzelmi és fizikai szükségleteik ellenében éljenek, a feladat az első, minden más várhat. Nem akkor kelünk, eszünk, alszunk amikor a testünk jelez, hanem akkor amikor idő van. Nem akkor dühöngünk, sírunk, ünnepelünk, szeretkezünk...minden le van szabályozva. Ezen felül persze jönnek a konvenciók, elvárások, viselkedési szabályok, mind-mind elfojtásra tanít. 

Így tehát nem csoda, hogy semmi kapcsolatunk nincs a testünkkel, és ő is lassan feladja a kommunikációt. Cserébe szeméttel tömjük, kávéval serkentjük, alkohollal csitítjuk (jobb esetben) és megtanulja, hogy csak magára számíthat. Lassan feléli a tartalékait amíg el nem jut addig a pontig amikor számunkra is érzékelhető dolgokat kapcsol le. Persze akkor késő, már nem tudunk olyan gyorsan változatni ahogyan kellene.  Ezt lefuttatva nem meglepő, hogy ilyen sokan betegszenek meg és mennek el rákban. Csoda, hogy csak ennyien. 

Jó lenne megtalálni egy egészséges egyensúlyt ami azt hiszem azzal az idővel kezdődik amit magunkra tudunk fordítani, a csendről, hogy meghalljuk a halk figyelmeztető hangokat. Arra, hogy tudjunk befelé figyelni és visszaállítani az elveszett kapcsolatot a természettel, a testünkkel és önmagunkkal. 

Ezt igazából magamnak írtam, mert már én sem húzhatom tovább...