Thoughts – Gondolatok

In the Netherlands, even the heat is different. The humidity softens the scorching air; the warmth gently vibrates. Sweat doesn’t evaporate but leaves a shiny glaze on my skin. It makes me feel healthy and beautiful. Yes, this word still has a meaning in my age. I drift around the house, moving things from here to there; slowly, everything finds its place. The pallet arrived from Hungary, and our personal belongings slipped quietly into the house, where past and present collided. I’ve tucked the unwanted pieces in the attic – a new life is about to begin, and needs a new scenery. Everybody is on holiday. It’s wonderfully, incredibly peaceful now. I checked my emails — nothing. That hasn’t happened in seven months. At forty-nine, I felt like a goddess for the first time — completely in balance with myself and the universe. I poured myself a glass of wine. Ran a big bath, turned off the lights, opened the window, slipped under the water, and let the memories drift back.

I was 45 when my life turned upside down. I felt vacuum-sealed — no matter how hard I tried to stretch, it snapped me back into shape. My body sent warning signals: headaches, racing heart, nausea.
I was drowning.
I felt I couldn’t go on.


The helplessness, the ticking clock inside my head, drove me completely mad. Never before had I felt so clearly: there is a deadline, and I am late. I am late with fulfilling my dreams, whatever they were. I looked in the mirror and quietly admitted to myself: I’m ageing. But I wasn't old at all, just desperate and deeply unhappy. I felt that my life was a pathetic series of compromises, and I did not see the way out. I did not want to hurt anybody's feelings, so I sacrificed mine day by day by pretending and going on. My body knew the truth. First, I just doubled my gym hours, later, I cut my hair short, ...when a woman does that, it’s never a good sign.

The final push came when one day I was standing in the window, painting the frame, looking like a total mess, when I noticed someone watching me. Not just watching, staring as if I were a goddess, an apparition. Believe me, in that moment, I was anything but a goddess. Yet when our eyes met, I felt THAT kind of electricity you can read about in sticky-romantic novels. I could hardly believe that a made-up thing, a fiction, was not just actually happening to me, but also made me paralysed. Because no one ever looked at me like that. As if he could see my essence, as if I embodied all his dreams — and not just in a physical way. The paintbrush froze in my hand. I've never expected this to happen, especially not in this age when you are supposed to feed your family and grow old quietly. This plan right there fell into pieces. From that moment on, I tried extremely hard to recall: when was the last time I truly felt like a goddess? Guess what, the answer was: NEVER. 

I’ve been working 8–10 hours a day for as long as I can remember — for survival, for my family, for recognition.
And later on, it was the only excuse to be alone and have some privacy. Meanwhile, I forgot something important: to live. 

Would it make any difference if I had had more time alone? Definitely. To find balance with myself and have a chance to figure out what I really need.

As Anne Morrow Lindbergh says in Gift From The Sea: “But these hard-won prizes (=time) are insufficient because we have not yet learned how to use them. The Feminists did not look that far ahead; they laid down no rules of conduct. For them, it was enough to demand the privileges. The exploration of their use, as in all pioneer movements, was left open to the women who would follow. And a woman today is still searching. We are aware of our hunger and needs, but still ignorant of what will satisfy them. With our garnered free time, we are more apt to drain our creative springs than to refill them. With our pitchers, we sometimes attempt to water a field, not a garden. We throw ourselves indiscriminately into committees and causes. Not knowing how to feed the spirit, we try to muffle its demands in distractions. Instead of stilling the centre, the axis of the wheel, we add more centrifugal activities to our lives, which tend to throw us off balance.” 

Perfectly stated. Gaining inner peace creates outward harmony. That’s what we all miss. No wonder that I needed such a big thunder to wake me up.

I was 45, the guy was 25. He thought Laca was my father. You should’ve seen his face when he realised he wasn’t.
 He passed our door every time until that day, and I never saw him again after. 

I am so grateful for life and him for shaking me up, making me realise that I was/am still alive. He gave me sparkle, pure energy and the feeling that I don’t want to die without having experienced that. I want to know how it feels to live, love freely and with full energy. To burn. Having a relationship that isn’t about dependency, constant effort, guilt, and therapy. We are meant to make each other happy; otherwise, it does not make any sense to stay together. And if it requires giving up your personality, start to run in the other direction. I wanted to start to live, to go wherever I pleased, without explanations or planning. To vanish for days or weeks. To stay silent or to talk, to drink wine all day if that’s what I feel like. To make mistakes. To learn. To grow. To accept that I’m not perfect. I wanted to travel, to hear people’s stories — how they survive the thing called life.

I did my best to create a beautiful family, and I raised a wonderful child. That chapter of my life is complete; I have nothing more to add. 

And I didn’t want to spend the rest of my days on the couch, watching TV – waiting for someone else to be brave enough to live life for me. I demand my adventures.  Big words. 

I tried to smoothly end up several times, but guilt and sorrow made me stay. I can not forgive myself for being such a coward; it would have been better for all of us to break up.

I paid the price for my cowardice. All my worst nightmares came true, I faced them, and thanks to my strong angels, I won. I feel my importance; I know that it is not a coincidence that I survived.

I never imagined it would happen like this –  but life finally began.

Hollandiában a hőség is más. A pára meglágyítja a forróságot, a meleg kellemesen vibrál a levegőben. Az izzadtság cseppek nem párolognak, fényes máz borítja a bőröm. Soha nem éreztem magam ennyire egészségesnek és szépnek. Lézengek a házban, ezt-azt arrébb pakolok, lassan minden megtalálja a helyét. A raklap Magyarországról a személyes holminkkal beszivárgott a házba, összeolvadt egy pillanatra a múlt és a jelen. A múltat elrejtettem a padlástérbe, új élet kezdődik új díszletekkel. Bojka nyaral, a szomszédok is. Áhítatos csend van, hihetetlen. Ránéztem a levelezésemre, semmi. Hét hónapja nem fordult elő ilyen. Töltöttem magamnak egy pohár bort. Negyvenkilenc évesen éreztem magam először istennőnek, egyensúlyban magammal és az univerzummal. Engedtem egy nagy kád vizet, lekapcsoltam a villanyt, kitártam az ablakot és alámerültem nem csak a vízben, az emlékekben is.

45 voltam amikor a feje tetejére állt az életem. Befeszültem. Az életem úgy szorított mint egy vákuumfólia, bármerre próbáltam nyújtani visszarántott az eredeti formába. Kínlódtam. A testem vészjeleket küldött, fejfájás, szívdobogás, hányinger. Fuldokoltam. Úgy éreztem nem bírom tovább. A tehetetlenség és az idő múlása megőrjített, feszített a kétségbeesés és a düh. Soha ennyire nem éreztem még, hogy igenis van deadline és nem is olyan messze. Én pedig állati nagy késésben vagyok, hogy beteljesítsem az álmaimat, bármik is legyenek azok. A tükörbe néztem és rezignáltan vettem tudomásul, hogy öregszem. Pedig csak mélységesen boldogtalan voltam. Duplájára emeltem az edzéssel töltött órák számát és rövidre vágattam a hajam – ez nőknél sosem jelent jót. 

Egy nap az ablakot festettem shortban és nyúlott pólóban, amikor észrevettem, hogy valaki néz. Úgy bámult mintha jelenés lettem volna, egy istennő pedig abban a pillanatban ha van legtávolabbi pont az istennőségtől akkor én pont ott vertem tábort. Ahogy összekapcsolódott a tekintetünk elektromosság járt át, pont mint a ragacsos-romatikus regényekben. Hát…, ahhoz képest, hogy sosem hittem benne, úgy hasított át rajtam mint a villámcsapás – teljesen lebénultam. Így még sosem nézett rám senki. Mintha a lelkembe látott volna, mintha minden álmát én testesítettem volna meg – nem csak fizikailag. Megállt az ecset a kezemben. Számomra teljesen felfoghatatlan volt ami történt. Arra tanítottak, hogy az én koromban az ember élete révbe ér, tetteit és gondolatait bölcsesség vezérli. Ellátja a családját és szépen, csendben megöregszik (hogy ne zavarjon senkit) ahogy azt kell. Ez a jövőkép abban a percben hullott atomjaira. Ott álltam zavarodottan és kétségbeesetten próbáltam felidézni, hogy pontosan mikor találtam magam utoljára vonzónak és egyáltalán mikor voltam istennő? 

Amióta az eszemet tudom dolgozom napi 8-10 órát, megélhetésért, a családomért, elismerésért. Aztán persze azért mert az egyetlen elfogadható, Isten és az emberiség által szentesített mentség, hogy egyedül legyek. Közben pedig egy valamit elfelejtettem, egyetlen jelentéktelen apróságot: élni. És persze istennőnek lenni. Pláne! 

45 voltam, a srác 25. Azt hitte Laca az apám. Látnotok kellett volna az arcát amikor rájött, hogy nem. Addig minden nap láttam, utána soha.

Vajon hogyan alakult volna az életem, ha van időm magamra? Ha van időm egy pár napra elvonulni, megtalálni az egyensúlyt és végiggondolni, hogy mire is van szükségem?

Anne Morrow Lindbergh azt írja a Gift From The Sea című könyvében (durva fordításban), hogy a feminizmus megszerezte nekünk azt az időt amit magunkra fordíthatunk csak éppen fogalmunk sincs, hogy mit kezdjünk vele. Még szabadidőnkben is kontroll nélkül biztosítjuk az energiát bárki számára, olyan eredménnyel, mintha egy csupor vízzel nem egy kertet de egy mezőt akarnánk meglocsolni. Nagyon találó. Amit meg kellene értenünk, hogy csak akkor tudunk külső harmóniát teremteni, ha megtaláljuk a belső békét.

Hálás vagyok az életnek ezért a leckéért, durva nagy pofon volt. És persze neki is hálás vagyok, hogy fényt gyújtott a fejemben. Felrázott és ráébresztett, hogy élek. Szikrát adott és tiszta energiát: azt az érzést, hogy nem akarok meghalni anélkül, hogy ebben az érzésben  részem legyen. Hogy szabadon és teljes erőből éljek. Olyan kapcsolatot találjak ami nem függőség, folyamatos munka, bűntudat, terápia. Hogy kilépjek az életbe, magyarázkodás, bejelentés, egyeztetés nélkül eltűnjek napokra, hetekre, csendben maradjak vagy éppen beszéljek, csak bort igyak egész nap ha az esik jól. Hibázni akarok, tanulni, fejlődni és elfogadni, hogy nem vagyok tökéletes. Utazni, megismerni az emberek történeteit, hogy ők hogyan élik túl ezt az életnek nevezett dolgot. 

És megtehetem, mert elvégeztem a házi feladatot, több mint jól: Megtettem mindent, hogy csodálatos családom legyen, felneveltem egy fantasztikus gyereket, egy életszakasz lezárult. Tudtam, hogy nem tudok többet hozzátenni és nem akarom az életem hátralévő részét a kanapén tölteni tv-t nézve, az unokákra várva és arra, hogy valakinek lesz bátorsága helyettem élni.

Többször megpróbáltam békésen elmenni de mindig megfutamodtam. Sosem gondoltam, hogy az én boldogságom legalább annyira fontos mint bárki másé a családban. A bűntudat és a sajnálat itt tartott, és most látom csak, hogy milyen gyáva voltam.

A legsötétebb rémálmaim váltak valóra és felülkerekedtem rajtuk. Erős angyalaim vannak, de én is hozzátettem amit tudtam. Joggal vagyok büszke és kiegyensúlyozott.

Nem gondoltam, hogy ez ennyi idősen és ilyen díszletek közt fog történni, de végül megtörtént: elkezdődött az életem.