My Wonderful Daughter
I am the luckiest person in the world. There is a slight chance that somewhere along the way, I may forget that. “Restart,” is a good excuse, but you can’t hide behind that forever. It struck me how much time has passed since I last wrote about my wonderful daughter, Bojka.
She has felt the weight of our loss even more deeply than I have, and yet, for nearly a year now, she has led her daily life without a single complaint. Her grief is surely greater than mine: she lost not only her father, but also the world we had built for her (Marbushka). The countless games we created for/with her slipped away, along with a piece of her childhood.
This past year has not been easy. She has feared the uncertainty of our future even more than I, especially the financial struggles. She could do nothing but watch as I dragged myself forward in exhaustion. And yet, she has never complained. She always supported and encouraged me in all my tasks. She was quick to help whenever I needed something, often anticipating my thoughts before I spoke them. I never had to ask twice.
At the same time, she built her own life. She designed her portfolio, travelled on her own, took holidays, and stood firmly on her own feet — all while carefully hiding her sadness and uncertainty from me. She even took the time to make a new profile picture of me, one that turned out to be the best photo I’ve ever had.
No matter how much in love she is, rushes back whenever I need her. With barely any pocket money, she somehow manages to give me the most thoughtful gifts. With so little free time, she still creates beautiful art pieces for me. And together with her boyfriend, they even worry about whether I have a true friend — an adult I can honestly share my sorrow with. At this point, I broke down in tears. I have never experienced such kindness and wisdom. I am extremely grateful for her selflessness and care.
Yesterday’s trip was her idea as well. She found a place close enough that it wouldn’t keep us away from Dana for more than half a day, but far enough to give us peace. Dana is old now and can hardly walk; one of us always has to stay with her, so we can only travel separately. But I had missed spending time with Bojka terribly. She is not only my daughter — she is also my best friend, my most entertaining companion. We can read each other’s thoughts, and we always stumble into the funniest situations together.
This time, Bolemendaal was more like a spiritual journey. The silence of nature was healing for both of us.
And so, at last, the balance returned into my life: I have realised that she means the whole world to me. I am endlessly proud of her, and deeply grateful that she is my daughter.
Én vagyok a legszerencsésebb ember a világon. Az utóbbi időben azt hiszem ezt egy kicsit elfelejtettem, persze jó mentség a restart, de ezzel nem lehet a világ végéig takarózni. Hirtelen feleszméltem, hogy milyen régen nem írtam Bojkáról, az én csodás és hősies lányomról, akit a veszteség ha lehet még mélyebben érintett mint engem és ennek ellenére zokszó nélkül áll helyt a hétköznapokban lassan egy éve. Az ő fájdalma biztosan nagyobb mint az enyém: az édesapjával együtt azt a világot is elveszítette amit neki építettünk és az a rengeteg játék ami neki-vele készült végül a gyerekkorával együtt siklott ki a kezünkből.
Ez alatt az egy év alatt – ha lehet – ő még jobban rettegett a bizonytalanságtól, attól, hogy financiálisan átvészeljük-e ezt az időszakot, hiszen ő semmit sem tudott tenni csak nézni ahogyan kimerülten vonszolom magam előre. És mindig volt egy kedves, biztató szava, ugrott ha kértem valamit, leste gondolataimat és soha semmiért nem kellett kétszer szólnom. Közben megtervezte a portfólióját, egyedül utazott, nyaralt, keményen helyt állt a saját életében úgy, hogy elrejtette előlem a szomorúságát és bizonytalanságát. Közben még arra is jutott ideje, hogy új profilképet készítsen rólam és basszus, ilyen jó fotóm még sosem volt.
Bármennyire is szerelmes, rohan ha szükségem van rá, bármilyen kevés is a zsebpénze elképesztő ajándékokat kapok tőle, bármilyen kevés az ideje csodákat alkot nekem – a barátjával pedig azon aggódnak, hogy vajon van-e olyan felnőtt barátom akivel őszintén megoszthatom a bánatomat. Ezen a ponton elsírtam magam. Ilyen figyelmességgel és inteligenciával még nem találkoztam, és nem tudom, hogy valaha meg tudom-e hálálni neki az önfeláldozását és figyelmességét.
…és a tegnapi kirándulást, mert ezt a célpontot is ő találta, egy olyan helyet ami fél napnál többet nem jelent Danától távol, mégis kisimít minket. Dana már öreg és nem igazán tud járni, valakinek mindig maradnia kell vigyázni rá, csak külön-külön tudunk utazni. De már nagyon hiányzott a Bojkával töltött idő. Amellet, hogy a lányom, a legjobb barátnőm és a legszórakoztatóbb társaság is, olvasunk egymás gondolataiban és a legviccesebb helyzetekbe keveredünk együtt bár Bolemendaal inkább spirituális utazás volt: a természet csendje gyógyír volt mindkettőnknek.
Nem csoda, hogy végre visszaállt a rangsor az életemben: rájöttem, hogy ő jelenti az egész világot nekem – nagyon büszke és hálás vagyok, hogy ő a lányom.
