The Printing Press
Now that my to-do list has finally shrunk to something manageable, I can actually breathe, think, plan, and daydream a little. I even drew something! It was hard because I was worried about the result. And precisely worrying made it horrible. I’m still not quite used to the idea that it’s okay to “waste time” on my art, and this time, the rest of my tasks can wait.
Lately, my evenings have been devoted to the webshop: ordering packaging materials, calculating prices (and realising that I am numb in financial planning), sending the files to the printing company, and—drumroll—buying a printing press! It was a bold move, but it gave me an enormous push. Somehow, this decision made everything feel official. Like stepping through a door and hearing it slam shut behind me. No turning back.
The press arrived yesterday, and I fell in love with the packaging before I even saw the machine. I have a strange fondness for wooden travel and storage boxes. The stickers tell stories about the journey—though my eco-conscious self would probably scream if it knew where this package came from, how far it had travelled alongside its featherweight companions, and what sort of ecological footprint was left behind. I decided not to dive deeper. Sometimes it’s better to believe in fairy tales.
Naturally, I documented the moment when I snapped open the metal clasps and came face-to-face with forty kilos of steel. It’s hideous, bright orange, but I didn’t mind—I’ll re-paint when the time comes. For now, I took a picture from every angle, parading it around the kitchen both in and out of the box. I’ll admit, all the hauling left me a little winded—forty kilos is still forty kilos—but I concluded that the hours spent working out had paid off.
I poured myself a glass of wine, leaned back, and announced that I was definitely not hauling it up to the second floor. At least, not that day. Bojka started to giggle —she knows me. Two sips later, I casually mentioned that maybe I could manage to drag it to the first floor. The grin widened: she knew by then for sure that within ten minutes, the printing press would be assembled and sitting happily on the second floor.
Well… almost. It only took me five.
Most, hogy a teendők listája kezelhetővé zsugorodott, van időm gondolkodni, tervezni, álmodozni. Még rajzoltam is! Nehezen ment mert féltem, hogy nem sikerül. Nem is sikerült - pont ezért. Még nem szoktam meg, hogy szabad ilyesmivel "múlatni az időt" és a többi teendő várhat a sorára.
Az elmúlt időben esténként tudtam már dolgozni a webshop-on, rendeltem csomagolóanyagot, osztottam-szoroztam (rájöttem, hogy fogalmam sincs hogy fogok kijönni ebből :-D), leadtam végre a nyomdába az anyagot, ééééés: vettem egy prést! Bátor döntés volt, de nagyon felvillanyozott, valahogy ettől minden olyan véglegessé vált. Kiléptem a kapun és az bedöndült mögöttem. Nincs visszaút.
Tegnap érkezett meg a prés és már a csomagolását is imádtam. Valamiért lázba hoznak a fa utazó- és egyéb ládák. A matricák történeteket mesélnek, bár a környezettudatos énem visítana ha tudná honnan jött és mekkora utat tett meg a többi pillesúlyú társával együtt milyen lábnyomot hagyott a bolygónk testén. Úgy döntöttem, hogy nem járok utána, jobb hinni a mesékben. Természetesen megörökítettem a pillanatot amikor felpattintottam a fém kapcsokat és rácsodálkoztam a negyvenkilónyi vasszerkezetre. Jó ronda, narancssárga, de nem akadtam ki, majd ha eljön az ideje lesiettetem róla. Ennek ellenére mindenhonnan lefotóztam, dobozostól és doboz nélkül is bejárta a konyhát. Hangyányit ugyan kimerültem az ide-oda pakolásban, negyven kiló az negyven kiló. De azt konstatáltam, hogy jó helyre mentek az edzéssel töltött órák.
Töltöttem egy pohár bort, hátradőltem és kijelentettem, hogy nem én fogom felvinni a tetőtérbe. Legalábbis nem aznap. Bojka csendben vigyorgott, pontosan tudta, hogy ez mit jelent. Nagyjából két korty után megjegyeztem, hogy végiggondolva a dolgot a félemeletig csak felcibálom valahogy. Szélesebb vigyor: tudta, hogy a prés 10 percen belül összeszerelve a helyén lesz a másodikon.
Majdnem... igazából csak 5 perc volt.
