Autumn

The days are getting shorter, and yet everything still seems to fit into them. I can hardly believe what a gift that is.

With Bojka, our little choreography has fallen into place, even amidst the chaos of university life. We orbit each other in a natural harmony. The mornings are quiet now; I have time again to bake, so when she wakes, the kitchen is already filled with warmth and sweet scents. I work, and for the first time, I can actually hear my own inner voice.

The greatest gift is already mine: freedom. What I once wrote in an earlier post (as a wish) has come true—I am finally here, in my own little kingdom, built by me, as perfect as it is. I am proud of it. It's time to enjoy life and the person I became, the one who survived.

Next year I’ll turn fifty, and I feel it will be a kinder, nicer year than this one. It has to be. Odd years have never been good to me. Self-love, basic level: I’ve already started planning my birthday. It’s going to be a grand adventure—I can hardly wait for February!

Gyorsan rövidülnek a nappalok, de mégis minden belefér, el sem hiszem mekkora ajándék ez!

Bojkával összecsiszolódott a koreográfiánk az egyetemi káosz ellenére, és természetes harmóniában keringünk egymás körül. Csendesek a reggelek, újra van időm sütni, hogy meleg és finom illatok töltsék be a konyhát mire felkel. Dolgozom, és most először hallom a saját belső hangomat.

A legnagyobb ajándék már az enyém: a szabadság. Beteljesedett amit egy korábbi bejegyzésemben írtam, végre itt vagyok a saját, tökéletes birodalmamban – büszke vagyok rá.  ...és magamra is, aki mindezt megalkotta és ezt az évet túlélte.

Ötven leszek jövőre és bízom benne, hogy a következő év szebb lesz mint ez. Csak szebb lehet, a páratlan évekkel nem vagyok jóban. Elkezdtem szervezni a születésnapomat, a nagy kalandot, alig várom a februárt!!!