The Tattooed Woman - Circus Series

It’s autumn. In Holland, you can never be sure whether summer will be back for a day or if we’ll tumble straight into winter overnight.

Around this time of year, Bradbury’s 'Something Wicked This Way Comes' defines our mood. Luckily, we have two copies, because Bojka and I both reached for it at the same time. There’s something about that book that captures the beauty of autumn so vividly; its images seem to blur into your own memories. It’s eerie and intimate all at once – a strange kind of harmony. No matter how odd the story may be, it always seems to resonate with the unsettling thoughts that get stronger in this season.

When I first read it aloud to Bojka, I never imagined it would grab her attention as strongly as mine. Years ago, I couldn’t stop reading this book over and over again —I even found myself quietly forming the words along with the father character, who monologued in the library at night. Parenthood makes a shared ground. :-) 

The Martian Chronicles enchanted me even more, if possible. While working on our Full Moon Circus game, I blurred its boundaries with the world of Something Wicked This Way Comes. The illustrations I made never quite fit into the game, which means they’re still mine to share—and I’m grateful for that.

I love Bradbury’s wisdom, the way he places human character and weakness in the spotlight —without judging or giving away specifics. He describes the facts, the setting, with unbelievable precision, and our mind fills in the missing pieces. Only now do I fully understand the story of the fat—sorry, I mean: the tattooed—lady. How strangely the threads of past and present intertwine.

Here is the essence of the story: once there was a woman with really impressive measurements, deeply in love with a tiny but ambitious circus performer—the “I-guess-your-weight” man. Mr. Fleet was also a tattoo artist, and he used the lady’s pure white skin as canvas. They spent long, tender years together creating Mr. Fleet's great masterpiece. Not a single square centimetre was left untouched. But once the artwork was complete, the intimacy and shared purpose began to fade. The lady tried to gain more weight so he could continue drawing, but filling in the gaps no longer satisfied the master. He dusted off his old scale instead…

In despair, the woman sought professional advice on how to gain even more weight. Yet in the end, when she finally revealed her immense body, to everyone’s shock, there wasn’t a single tattoo on her.

Isn’t it amazing how many tales are told about this topic —how we quite literally wear our (hi)stories on the surface of our bodies? Life leaves marks on us, and everything works from the inside out. Our skin becomes a mirror of the soul, letting our feelings shine through.

What a beautiful thought it is, that Mr. Fleet did more than simply cover the body of his love with the pattern of his beautiful thoughts and emotions. His “ink” soaked deeper, into her soul and made it glow. That was his true creation—his masterpiece. And the lady? She carried that magical, colourful world with pride, grateful for his attention, his trust, and the memories they had together. ...and the fact that the tattoo was invisible to other people is not important at all.

Perhaps I’m overthinking, but I find comfort in the idea that there is always someone whose colours shine brightest on our canvas, and it makes us special. Our radiance is their greatest masterpiece, the biggest satisfaction and reward —because it outshines everything else.

…or I totally misunderstood it, and Mr Fleet only needed another woman, a bigger “canvas”, and then it's not a good story. :-DDD

----

Ősz van. Ebben a percben. Hollandiában nem lehet biztosan tudni, hogy lesz-e még nyár vagy azonnal télbe csapunk át. Bárhogyan is, a levegő még langyos, nedves föld illatú és reggelente köd száll fel a csatornákból. Vajon mit gondolnak a tehenek amikor beborítja őket a fehér pára? 

Ilyentájt mindig előkerül nálunk Ray Bradbury-től a ‘Gonosz lélek közeleg’, még szerencse, hogy két példány van belőle mert most egyszerre nyúltunk utána Bojkával. Van valami abban a könyvben ami olyan élesen rajzolja meg az ősz szépségét, hogy a képei összemosódnak a saját emlékeiddel. Hátborzongató, mégis bensőséges harmóniát teremt és bármilyen különös dolgok történnek benne - rezonálnak az ebben az évszakban megerősödő nyugtalanító gondolatainkra. 

Amikor először olvastam fel belőle Bojkának, nem gondoltam volna, hogy rá is ekkora hatással lesz ez a könyv. Korábban én sem tudtam letenni és együtt mormoltam a szöveget a papával aki éjszakánként a könyvtárban monologizált. Szülőként az ember mindig talál közös témát. :-) A ‘Marsbéli krónikák’ novellái ha lehet még jobban elvarázsoltak. Jól össze is mostam a határait a ‘Gonosz lélek közeleg’ világával a Full Moon Circus játékunk alkotása közben. Ezeket az illusztrációkat szerencsére sehogysem sikerült beilleszteni a játékba, így most  továbbra is a tulajdonomban maradhatnak és megoszthatom veletek. 

Szeretem Ray Bradbury bölcsességét, ahogyan az emberi jellemet, gyengeségeket állítja a középpontba anélkül, hogy ítélkezne vagy egyetlen konkrétumot is mondana, csak a puszta tényeket és a díszletet festi le hátborzongató alapossággal. A lelkünk pedig kiegészíti a hiányzó részeket. A kövér...bocsánat, tetovált hölgy történetét csak most értettem meg, milyen furcsa, hogy hogyan kapcsolódnak össze a múltban és a jelenben futó szálak.

A történet nagy vonalakban a következő: egy testes hölgyről szól, aki boldog kapcsolatban élt az aprócska de annál ambiciózusabb "megmondom a súlyát" cirkuszi mutatványossal. Mr. Fleet egyben tetováló művész is volt, és a hölgy hófehér bőrét festővászonnak használva hosszú éveket töltöttek csodás meghittségben a "nagy mű" megalkotása közben. Egy négyzetcentiméternyi hely sem maradt kihasználatlan. Ámde amikor a mű kitejesedett, a közös cél és a meghitt órák megfakultak. A hölgy hiába próbált hízni a mestert már nem elégítette ki a “foltozás”: leporolta a régi, vásári mérlegét... hm. A hölgy kétségbeesésében tanácsért fordult egy szakemberhez, hogy hogyan hízhatna tovább, de a történet végén amikor felfedte hatalmas idomait mindannyiunk legnagyobb döbbenetére kiderült, hogy egy árva tetoválás sincs rajta.

Milyen furcsa, hogy hány történet, mese szól arról, hogy az életünk eseményei nyomot hagynak a bőrünkön. Inside-out: a bőrünk a lelkünk tükörképe, az érzéseink, gondolataink átragyognak rajta. Milyen gyönyörű gondolat ez visszafelé is, hogy az aprócska Mr Fleet életműve, szerelme a hölgy bőrén bontakozott ki, de ennél sokkal több történt: Mr Fleet szépséges mintái, (gondolatok, érzések?) a hölgy lelkében borultak virágba. A hölgy pedig büszkén viselte ezt a csodás, színes világot, hálával a figyelemért, a bizalomért és az együtt töltött idő emlékeiért. ...és ezen a ponton tehát mindegy is, hogy csak ők ketten látták a tetoválást.

Lehet, hogy túlgondolom, de szeretem azt érezni benne, hogy mindig van valaki, akinek a színei a mi festővásznunkon ragyognak a legtisztábban akár kívül akár belül hordozzuk azt. És a ragyogásunk olyan büszkeséggel tölti el őt, hogy az felér a legnagyobb műalkotással mert minden mást elhomályosít. :-)

…vagy a sztori csak arról szól, hogy Mr Fleet-nek másik asszony kellett, nagyobb vászon és akkor ez nem egy annyira jó történet. :-DDD