My Tower

It would be useful if we could trade places — trade lives — with someone else for a week. Whether with a partner or a complete stranger, just to get to know their story, their effort, their reasons, their purpose. To see what lies behind the curtain, what really goes on inside. To understand the weight each person carries, what they sacrifice, and what they endure to be where they are. Perhaps it would save us from envy, suspicion, or easy judgment.

For the past year, I’ve been living my husband’s life. At first, it was thrilling and excitingly new, but slowly, I began to understand why he gave up. I can’t imagine how anyone could truly enjoy the material side of life — the endless math homework with bills and bureaucracy. I learned what it means to never be able to close a file, to keep in mind who still hasn’t replied to the twenty-eighth email you sent, or to circle back to old tasks because someone finally answered when you had already moved on. It’s like an endless carousel with the same annoying music looping in the background.  (Why do people make each other’s lives so difficult?)

I would have respected his work so much more if I had been allowed even a small peek into his world before. I wouldn’t have minded helping, if only to gain some structure for myself. But when he left, I too fell out of circulation. I realise now that I spent a year working with a dimmed mind and dulled senses. When the firefighting phase ended, I collapsed, my strength drained away — though a few outside factors certainly added to it.

I’m writing this post to remind myself what I’ve actually completed. With only the bare minimum of resources, I kept my family afloat. From zero to light-speed in no time, I navigated financial, administrative, and technical chaos. I arranged a cremation, handled legal and inheritance issues, managed health insurance, taxes, and expenses in two countries. I detached domains, spent months organising fifteen years’ creative work and print materials — both digital and physical. I sold Marbushka — with legal stuff and tax cleared, trademark registered, and social platforms included — to its new owner. I emptied the warehouse, ended the lease, terminated contracts, signed new ones, closed two companies, and founded another. I designed a new website, launched a webshop with fresh content, and for the first time took full responsibility for print preparation.

Meanwhile, I learned to drill, assemble furniture, manage a smart thermostat and heating system. I learned to drive. I shopped, cooked, ran the household, and cared for my daughter and an ageing dog. And through it all, there was constant panic. There was no space to actually work. Ironically, it seems I still don’t: I signed a clause that forbids me from designing games for three years. Thank heaven Tarot isn’t a game. :-) Of course, since then, every request I receive is for game design — just to make the irony sting sharper.

Along the way, I also discovered that, contrary to common belief, crying isn’t a weakness. It’s releasing, expressing pain, it’s cleansing, and somehow it makes you stand up stronger afterward — though also harder. Pain teaches you to set boundaries and recognise who truly deserves your time and attention, who genuinely supports you, and who is only there for their own reasons and benefits. 

Before Laca left, I kept pulling the Tower card (not once since), the heaviest card of them all. Nothing is worse than losing everything you thought was certain when the foundations of your whole world collapse. I’ll write more about that card (and the others too) later, but for now I wanted to show my interpretation.

At first, I meant to keep to the original system of symbols. But suddenly I found myself in the picture too — the figure desperately trying to hold up what is falling. There is no point in fighting, the lesson can not be ignored: I wasn’t on the right path, and got a chance to build a new life on the ruins. 

----

Néha nem ártana helyet-életet cserélnünk egymással egy időre. Akár párkapcsolatban, akár csak random emberekkel, hogy megismerjük a történetét, a miértjeit, a másik oldalt. Mi az ami kívülről látszik, mi az ami valójában van. Ki min megy keresztül, mit vállal és tesz meg azért, hogy ott legyen ahol. Sokkal jobban tisztelnénk egymást.

Egy éve a férjem életét élem és bármennyire is izgalmasan, félelmetesen új volt elsőre, kezdem érteni, hogy miért akart kiszállni. Nem tudom elképzelni, hogy bárkit szórakoztat az élet materiális oldala, az állandó matek, a bürokrácia. Megértettem végre milyen az, amikor nem tudsz lezárni valamit mert észben kell tartanod, hogy ki nem válaszolt még a huszonnyolcadszor elküldött levélre, vagy csak akkor kapsz választ amikor már tovább léptél és vissza kell kanyarodnod felvenni a fonalat újra. Mindig várom, hogy vége legyen, de úgy tűnik ez egy végtelen carousel, őrjítő zenei aláfestéssel.

Sokkal jobban tiszteltem volna amit csinál, ha csak egy pillanatra is betekintést hagy az életébe és mondjuk azt sem bántam volna, ha segíthetek és így egy kis rutinnal maradtam volna magamra. A távozásával én is kikerültem a forgalomból: mert most érzem csak, hogy egy évig kioltott tudattal és érzékeléssel tettem a dolgom. Aztán a tűzoltásnak vége lett. Összeomlottam, elszállt az erőm, de persze ebben néhány külső tényező is segített. 

Azért írom mindezt le mindezt mert nagyon könnyen elfelejtem, hogy min is mentem keresztül:

A minimális tartalékkal amivel magamra maradtam életben tartottam a családomat. Nulláról fénysebességre gyorsulva eligazodtam a pénzügyi, adminisztrációs és technikai káoszban, elrendeztem a hamvasztást, a jogi, öröklési ügyeket, az egészségbiztosítást és egyéb költségeket, adókat mindkét érintett országban. Domaint választottam le, több hónapnyi munkával rendbe tettem 15 év kreatív és nyomdai anyagát, digitális és fizikai szinten egyaránt. Eladtam, sőt! konyhakészen átadtam a Marbushkát minden jogvédelemmel, letisztázott trademark bejegyzéssel, social platformmal együtt az új tulajdonosának. Kipakoltam a raktárunkat és felmondtam a bérlést, felbontottam szerződéseket, újakat kötöttem, bezártam két céget, és alapítottam egy másikat. Új arculattal megterveztem a weboldalam, új tartalommal megnyitottam a webshopomat, legyártottam hozzá minden szükséges elemet életemben először felelősen a nyomdai előkészítésért. Közben megtanultam fúrni, bútort összeszerelni, okos termosztátot-fűtésrendszert kezelni, tanultam vezetni, bevásároltam, etettem a családom, fenntartottam a háztartást, Bojkát (bár ő az utóbbi időben nagyon sokat segít nekem) és egy öregedő kutyát. Közben folyamatos pánik: esélyem sem volt dolgozni. Ami cifra, hogy úgy tűnik most sincs nagyon, hiszen aláírtam: három évig nem tervezhetek játékot. Hála az égnek a Tarot nem játék. :-) Persze azóta kizárólag játék tervezési felkéréseket kapok, csak hogy jobban fájjon.

Közben azt is megtanultam, hogy a közhiedelemmel ellentétben a sírás nem gyengeség, hanem a fájdalom kifejezése, tisztulás, amiből erősebben állsz fel. Kár, hogy egyre keményebben is, mert arra kényszerít, hogy élesen meghúzd a határokat:  felismerd hogy ki érdemli meg az idődet és a figyelmedet. 

Ez a kártya visszarepít az időben: Mielőtt Laca elment folyamatosan a Tornyot húztam (azóta egyszer sem), ami a legsúlyosabb mind között. Nem hiszem, hogy van félelmetesebb mint elveszíteni mindet amit biztosnak hittél, amikor az egész világod alapjaiban rendül meg. Erről a kártyáról (és a többiről is) írok majd bővebben, most csak meg akartam mutatni a saját adaptációmat. 

Bár úgy terveztem, hogy követem az eredeti szimbólumrendszert, mégis hirtelen belekerültem a képbe: az a figura lettem aki kétségbeesetten tartani akarta ami dől. Csakhogy nem ez volt a feladat, ilyen erőkkel nem lehet szembeszállni. Nem voltam a “jó” ösvényen, az út lezárult. Ideje volt a romokból új világot építeni.