A Late All Souls’ Day Entry
I’m a little late with this All Souls’ Day entry, but it seems I always need extra time to turn feelings into words. Better late than never, here are some unorganised thoughts on this topic.
Let me start right in the middle: I don’t believe in endings. Of course, it wasn't always that way—I was terrified of death as a child. Perhaps that’s exactly why it crossed my path so many times, as if we had unfinished business with each other. Even though all my particles were scared and disgusted by it, I had to witness its destruction closely to observe and understand its laws.
Everything changed when Grafit—our guinea pig—died. She had cancer and was given only a few days to live. I decided that, regardless of how much time we had remaining, it should be beautiful. I provided her with everything she loved: a crazy amount of vegetables, vitamins, care, and sunny afternoons in the sheltered corner of the garden.
Days turned into weeks, weeks into months, and she still stayed with us. For six months.
On a perfectly kitschy, life-brimming spring morning, Bojana called: Grafit was really unwell. Those words didn’t make sense in that setting—death doesn’t dare come close on a day like that. It couldn’t even exist. Bojka stroked and talked to her until we got home. Grafit didn’t want to leave without saying goodbye; she waited for me. I placed her on my chest, she melted into me with her whole body, and I continued the storytelling. The room glowed. Bojka and I recalled all her adventures: exploring the garden, the “playgrounds” we built for her, the palace she lived in, the evenings by the fireplace. She was really listening: she watched us the whole time and, when I reached the end of the story, the room darkened and a tremor ran through her. When the sun suddenly shone again, she was gone. I closed the curtains to make her soul stay a little longer, but it was late: we had lost another life. Until then, all of our animals had endured terrible suffering or tragic circumstances, but Grafit left us with wonder and dignity. She showed us it could be that way, and there’s hope even for us, humans.
I couldn’t arrange the cremation that day, so she spent the night in my room. I watched her body change—becoming an empty shell without the soul that had made her who she was, dissolving with each passing minute. Strangely, it was comforting to see how powerful the soul must be—not only giving life but also character to us, making our gestures and movements unique, and providing an aura that attracts or repels others. Such a force cannot die; it can’t vanish without a trace. That’s my certainty: everyone who has gone simply continues somewhere else. It’s a comforting thought… though it doesn’t make me miss them any less.
-
As for the present, every year we remember our loved ones. Since I don’t believe the soul is tied to the body after death, we don’t make a pilgrimage to the cemetery on All Souls’ Day. Instead, photos and candles fill the top of the chest of drawers; we light one for each person—unbelievable that this year we need one more.
-
These gloomy November days are the perfect backdrop for reminiscing, which is why I always design our yearbook around this time—a collection of the year’s most significant moments. Every year, I somehow manage to fill more than two hundred pages with memories I want to remember, and for that alone, I could be grateful.
This year’s book became a huge, deep-breath kind of creation, for obvious reasons. The weight and focus shift when you realise you’ll never experience those moments again. Designing the book felt like reliving all my adventures with Laca once more; in the story told through pictures, there was no hard feelings, no quarrels—only gratitude for how loved and respected I was, and for being part of our shared story. Hundreds of pages swirled by until the last chapter, where the colours faded and the world shrank to a hospital room. Life changed the storyline without mercy. It left only a couple of pages for saying goodbye. The book closed without a happy ending and without the hope of a sequel. I can only believe that Laca stepped into an even more beautiful and joyful life—the old-fashioned kind, he always wanted.
-
This morning, Facebook once again proved that its algorithm is tuned to my thoughts. A story by Péter Popper appeared in my feed about a man who diligently provides for his family until one day his doctor friend diagnoses him with lung cancer and gives him eight months to live. The man suddenly leaves his routine and tries all sorts of new things (a bit too crazy, honestly), but I believe the writer wanted to show that by stepping out of his comfort zone, the man finally begins to live. After eight months, he still feels perfectly fine, so he confronts his doctor. The doctor admits he lied—there was no cancer—but did so to help him understand the value of life and the importance of not wasting days. Life is a vibrant, rushing current, and you must not live in fear—don’t step aside, don’t hide from the whirl of adventures and strange circumstances.
It reminded me of advice I recently received: stop labelling what’s good and what’s bad. This is called life—just as it is—and it’s meant to be lived. Soooo true: death teaches us to appreciate...everything. Since Laca left, not a single grey, rainy day has dawned that I was complaining about. At the same time, that story made me realise that without this tragedy, I would never have the courage to live and play big. I—who couldn’t even write an invoice until last January—had to hold my ground in hair-raising business and private situations. I would never have been swept into wild adventures, never met extraordinary people (and, of course, some absolute losers), never made so many new friends, never felt the support from above. None of that would have happened if everything had continued on in the old, safe, protective environment.
I would never have jumped on the battlefield, into the dirt of daily struggles, fought what needed fighting, and discovered that my ethics still held. I would never have met my true Self or learned how extraordinary—and most importantly, how valuable—I am with my fairy-tale sense of morals and stubborn determination. There wouldn’t have been a tiny neighbourhood war over who should teach me to drive; I wouldn’t have found out how many people think of me and watch over me from afar, remembering my work and my dolls. I wouldn’t have learned who has romantic wishes for me and who has more material desires—and that I only need to trust myself: I know the answer, feel it on my skin, in my aura.
The blade of death at our neck helps us respect our time, make decisions wisely, and nudges us toward our goals. It’s a kind of shock therapy. Of course, in my case, the price of these lessons was far too high. A simple scare would have been more than enough.
Kicsit megkéstem ezzel a halottak napi bejegyzéssel, de úgy tűnik nekem idő kell, hogy az érzések és a szavak összekapcsolódjanak. Bárhogyan is, sok, összeszedetlen gondolat következik.
Hogy rögtön a közepén kezdjem: nem hiszek az elmúlásban. Persze nem így kezdődött, gyerekként rettegtem a haláltól. Talán pont ezért keresztezte ilyen sokszor az utam, dolgunk volt egymással. Bár minden porcikám viszolygott, számos alkalommal jelen kellett lennem a sosdöntő pillanatban és bármennyire is szerettem volna elfutni, figyelnem kellett, hogy megértsem és elfogadjam a törvényeit.
Grafit (a tengerimalacunk) halálával minden megváltozott: rákot diagnosztizáltak nála és pár napot adtak neki az életből. Én pedig eldöntöttem, hogy bármennyi időnk is maradt, az gyönyörű lesz. Mindent megkapott amit szeretett, őrült mennyiségű zöldséget, vitaminokat és törődést, napos délutánokat a kert lekerített részében. A napok hetekké, a hetek hónapokká kerekedtek és ő még mindig velünk volt.
Egy giccsesen tökéletes, élettől pezsgő tavaszi reggelen ért a telefonhívás: Grafit nagyon nincs jól. Ennek a kijelentésnek ott, akkor, olyan díszletek közt nem volt értelme, a halál egy olyan napon nem merészkedik közel. Sőt! Nem is létezhetett. Bojka simogatta és beszélt hozzá amíg haza nem értünk. Grafit nem akart elmenni búcsú nélkül, várt rám. A mellkasomra tettem, teljes testével rám simult és én folytattam a mesét. A szoba ragyogott. Bojkával minden szép történetét felelevenítettük: a felfedező útjait a kertben, az összes “játszóteret” amit építettünk neki, a palotát amiben élt, a kandalló előtt töltött estéket. Végig figyelt, minket nézett és amikor a történet végére értem a szoba elsötétült, majd egy remegés futott át a testén. Amikor a nap hirtelen kisütött újra, ő már nem volt velünk. Hiába húztam be a függönyt, hogy maradjon még, egy újabb életet vesztettünk el. Addig minden állatunk hatalmas szenvedések árán vagy tragikus körülmények közt távozott, de Grafit csodával és méltósággal hagyta el a családunkat. Megmutatta, hogy így is lehet és talán nekünk, emberekenek is van remény.
A hamvasztást nem tudtam arra a napra megszervezni, így az éjszakát a szobámban töltötte. Láthattam ahogyan a teste lassan átlényegül: egy burokká válik a lelke nélkül. Amitől Ő – Ő volt, minden múló perccel enyészett el. Furcsán megnyugtató érzés volt a bizonyosság, hogy a léleknek ekkora hatalma van: nem csak éltető erőt ad, de karaktert is a testünknek, a gesztusainkat, a mozdulatainkat egyedivé teszi, aurát von körénk ami vonz vagy taszít másokat. Egy ilyen erő nem halhat meg, nem tűnhet el nyomtalanul. Számomra ez az igazi bizonyosság, hogy mindenki aki elment valahol máshol folytatja tovább... bár a gondolat megnyugtató, ettől nem hiányoznak kevésbé.
-
Hogy a jelenben folytassam: minden évben megemlékezünk a szeretteinkről. Mivel számomra a halál után a lélek nem kapcsolódik a testhez, halottak napján nem zarándokolunk a temetőbe, helyette fotók és mécsesek töltik meg a komód tetejét, mindenkiért gyújtunk gyertyát – hihetetlen, hogy idén egyel több láng lobbant fel.
-
A borongós novemberi napok tökéletes hátteret adnak a visszaemlékezéshez, így nem véletlen, hogy ilyenkor készítem el az évkönyvünket is ami felöleli az év legfontosabb pillanatait. Minden évben meg tudok tölteni 250 oldalt azokkal a dolgokkal amiket nem akarok elfelejteni, ha valamiért akkor már csak ezért is hálás lehetek.
Az idei könyv nagyon nagy lélegzetű alkotás lett, érthető okokból. Más a súlypontozás és a fókusz ha tudod, hogy soha többet nem lesz részed abban az élményben. A könyvtervezéssel újra éltem a közös kalandjainkat Lacával és a képekben elmesélt történetben már nem volt neheztelés, nem voltak viták, csak hála, hogy ennyire szeretve, tisztelve voltam és részese lehettem a történetünknek. Többszáz oldalon keresztül örvénylettek a képek az utolsó fejezetig, ahol eltűntek a színek és a világ a kórteremre szűkült. Az élet gyorsan és szárazon fordított a történet menetén. Pár lapot hagyott csak a lezárásra, pedig egy élet ért véget. A könyv becsukódott, happy end és a folytatás reménye nélkül. A könyv formától valahogy olyan valóságos és végleges lett az egész...most értettem csak igazán meg, hogy nincs tovább. Csak remélni tudom, hogy Laca találkozott mindenkivel aki valaha fontos volt számára és még szebb és boldogabb életbe lépett tovább.
-
Ma reggel ismét bebizonyosodott, hogy a facebook algoritmusa boszorkányosan össze van csatlakoztatva az agyhullámaimmal. Popper Péter története jelent meg a hírfolyamomban egy férfiről aki szolgai módon biztosítja családja jólétét amíg egy napon az orvos barátja tüdőrákot állapít meg nála és 8 hónapra becsüli azt az időt ami még hátra van. A férfi akkor kilép a napi rutinból és sok marhaságot csinál (az én olvasatomban), de történet írója gondolom azért sarkított ennyire, hogy rávezessen: a főszereplő kilépve a komfortzónájából egyszerűen élni kezd. Nyolc hónap elteltével még mindig túl jól van és visszatérve a barátjához kérdőre is vonja. Az orvos beismeri, hogy hazudott, ráknak nyoma sincs de ez volt az egyetlen módja, hogy ráébressze az élet értékére, az elpazarolt napok súlyára. Az élet színes sodrás és nem szabad gyáván élni, kiszállni, elbújni a kalandok és érdekes helyzetek kavalkádjából.
Ez eszembe juttatta azt a tanácsot amit nemrégiben kaptam: nem kell felcímkézni mindent, hogy mi jó, mi rossz, ezt úgy hívják, hogy élet, és így ahogy van élni kell! Való igaz, a halál megtanít megbecsülni szépet és csúnyát egyaránt. Amióta Laca elment, nem tud olyan szürke, esős nap felvirradni, hogy panaszkodjak miatta.
Ugyanakkor a fenti történet ráébresztett, hogy enélkül a tragédia nélkül sohasem lett volna bátorságom véghez vinni mindazt amit megtettem. Sosem mertem nagyban játszani, amit most visszatekintve kalandként élek meg, a sűrűjében ez nagyon nem volt vicces. Én, aki egy számlát sem tudtam megírni tavaly januárig, kénytelen voltam helytállni hajmeresztő üzleti és privát helyzetekben. Nem sodródtam volna elképesztő kalandokba, nem ismertem volna meg fantasztikus embereket és persze lúzereket, mert ez így kerek, nem szerzek annyi új barátot, égi támogatást ha maradt volna minden a régi kerékvágásban. A biztonságos burok ölelése megvédett a bántásoktól de a kalandoktól is. Sosem léptem volna ki a harcmezőre, merültem volna el a hétköznapok mocskában, hogy aztán megharcolva amit meg kell megbizonyosodjak az elveim helyességéről. Sohasem találkoztam volna az igazi Önmagammal, nem tapasztaltam volna meg, hogy a mesehősökhöz illő értékrendemmel és elszántságommal mennyire különleges és legfőképpen értékes vagyok. Nem tört volna ki kisebb háború a szomszédságban, hogy ki tanítson vezetni, nem derült volna ki, hogy hányan gondolnak rám és óvnak a távolból, hányan emlékeznek a munkáimra, babáimra. Sosem tudtam volna meg, hogy kinek vannak romantikus és kinek materiális vágyai velem kapcsolatban és csak bíznom kell magaman: a bőrömön, aurámon érzem a különbséget.
A halál pengéje a nyakunkon segít beállítani a fókuszt, okosan beosztani az időnket és egy kicsit taszigálni a cél felé. Sokkterápia, így hívják. Persze az én esetemben túl nagy volt az ára ezeknek a leckéknek, bőven elég lett volna csak az ijesztgetés.
