Franz Josef and the Eternal Truth
I sit here, having coffee, listening to Franz Josef’s stories. As I watch his soft and gentle smile, I can’t help wondering what an unbelievable life he had. And honestly—how did he survive all the filth he has seen in this world...?
He was a soldier, a bodyguard, and later a police officer. He worked on cases of sexual assault and crimes against children. Many people gained extended stays in prison thanks to him—and from another perspective, many owe him their safety. He is incredible; he reminds me of my grandmother, whose laws were carved into stone—the toughest neighbours stood at attention if she raised an eyebrow. My friend is the same: he holds the only and eternal truth.
I call him Franz Josef after his moustache; his Dutch name is an indecipherable chaos of letters to me. He is a great storyteller, speaks cheerfully, and a childlike happiness radiates from him.
But as the stories continue, they weigh heavily on my soul. Eden proves to be Hell; there is nowhere to escape from human cruelty on Earth. He doesn’t judge—he helps. In the maze of Rights and Privacy, he always finds the path leading toward the light. His glass is half full, mine is half empty—if not totally.
It horrifies me what I hear. I am searching for the root of all these problems. How simple life would be if children could trust their parents—if, at the first sign of trouble, they would run to them for help, and the parents would have the intention to listen. But it seems the children fear their parents even more than anybody else, or they’ve learned their “place” and accepted their fate.
In an ideal world, parents would have a sixth sense to predict trouble (like I had, and it made me totally neurotic for my entire life – but I don't mind). They would see dads, uncles, coaches, and priests as they are and would never expose their children to their cruelty. But it is always simpler to shut their inner voice. No one steps into the ring—they just turn their heads, push their child forward, to keep their own comfort zone safe.
Franz Josef gives a happy ending to the stories. While I panic, plan fierce revenge, setting the world on fire—he provides strength and help to the victims. He tells me how many times he was provoked into fights, and won; how many times the criminals' heads bumped into the police car when they were being escorted in. I love to visualise this part.... :-D
He is proof that guardian angels exist—that there is still good in this world.
I admire him, and I’m proud to be his friend.
---
Vasárnap reggel. Kávézunk, és letaglózva hallgatom Ferenc Józsefet. Azon gondolkodom a mosolygós arcát nézve, hogy milyen elképesztő életet tudhat maga mögött. Egyáltalán: hogyan élt túl annyi mocskot amit ő látott a világból…? Katona, testőr majd rendőr volt. Nemi erőszak és gyerekek ellen elkövetett bűntettek nyomozásában vett részt. Sokak köszönhetnek neki hosszabb fegyházi tartózkodást, illetve ha a másik oldalról nézzük: a biztonságot.
Elképesztő kisugárzása van a kora ellenére, a nagymamámra emlékeztet, akinek a törvényei kőbe voltak vésve, és a legmarconább szomszédok is vigyázzba álltak ha összevonta a szemöldökét. Ő is ilyen, az örök igazságot hordozza.
Ferenc József (a bajusza miatt hívom így, a holland neve számomra kaotikus betűhalmaz) vidáman mesél, földöntúli jóság árad belőle és gyermeki boldogság. A történetek nem maradnak abba és bármennyre is pozitív a végkifejlet, lassan sűrű sötétséget vonnak körém. Az Édenről kiderül, hogy Pokol, sehol a világon nincs menekvés az emberi gonoszság elől. Ő nem ítélkezik, ő segít. A Jogok, a privacy útvesztőjében megtalálja az utat a fény felé. Az ő pohara félig tele van, az enyém félig üres, na jó, inkább teljesen.
Elborzaszt amit hallok, a gyökerét keresem a problémáknak: milyen egyszerű lenne, ha a gyerekek bízhatnánk a szüleikben és az első alkalommal hozzájuk futnának segítségért és a szülők MEGHALLGATNÁK őket. De úgy tűnik tőlük jobban félnek, korán megtanulva a “helyüket” és elfogadva a sorsukat.
Egy ideális világban a szülőkben lenne antenna ami előre jelzi a bajt, (mint bennem aki totál neurotikus voltam tőle egész életemben, de megérte) ránéznének az "apukákra", nagybácsikra, edzőkre, papokra és nem adnák a kezükre a gyermekeiket. Vagy lennének barátok, szomszédok akik jeleznének, megvédenének. De a belső hangot mindeneki lecsitítja, nem száll be a ringbe és inkább fordítja el a fejét, löki oda a gyerekét, csak őt hagyják békén.
Ferenc József a történetek végét ismeri, és fordítja jóra. Amíg én pánikolok, bosszút forralok, és világégést tervezek Ő erőt, segítséget nyújt. Meséli, hogy hányszor provokáltak verekedést és veszítettek az elkövetők, hányszor koccant a fejük a rendőrautóba beszálláskor. – Ezen szeretek elmélázni :-D
Ő a bizonyosság, hogy vannak őrangyalok, van még jó ezen a világon. Csodálom és büszke vagyok rá, hogy a barátja lehetek.
