Budapest – The last entry from the dark

Budapest — for the third time this year. It feels excessive, too much of a good thing – and yet, I still get emotional.

My flight is an hour late, which counts double at night. I can barely keep my eyes open, but the taxi driver doesn’t give a break. A person living abroad is always a curiosity; they ask questions — I’ve never managed a silent ride. Not that I mind. Information flows both ways, and for half an hour, life stories unfold before me like a novel. He speaks simply, yet with such clarity. We disagree on plenty, but his sharp insights are impressive. By the time we reach the hotel, I’m wide awake and unable to sleep.  Memories swirl in my head, drawing a dark curtain over my to-do list. It’s 2 a.m., and I need to be at the bank by eight. The night will be short.

At six, my eyes snap open. The mirror is too honest — I hope someday I’ll become a little less dutiful. 

At the bank, exactly what I expected happens...: Two different administrators assured me weeks ago that I had plenty of time to close my account after terminating my company. Yet the woman behind the window sighs: I’ve arrived at the last possible moment. I am prepared for literally everything— so I don’t even blink. Apparently, I never received any notification because they mailed all the documents to my former company’s nonexistent office. What a pity that they didn’t try sending a pigeon; that might have been an option too. It feels like stepping into a surreal dream. I abandon my own logic, surrender to theirs, and eventually manage to get everything done. With that, I cut the last thread tying me here. On my way back to the hotel, watching people dressed in fifty shades of black, I suddenly burst into tears.

This year has tested me in every possible way — resourcefulness, knowledge, patience, morals, endurance, emotional and physical resilience. I faced every exam, though with some I only scraped by with a passing grade. 

And still, there is no relief; life saves the best for last. My accountant informs me that there’s a chance to fix my tax issues within two weeks — which, right before Christmas, counts one. After a night spent crying, I finally find a solution and set out to make it happen. And while my money scatters like mercury, I rush from doctor to doctor to get rid of the pain that I earned with my naivety.

Here’s what I’ve learned this year: trust is a luxury a single woman can’t afford. The universe I thought I lived in simply doesn’t exist. The age of dreaming is over. I hope that I will still be able to create, give, and absorb beauty when this misery is over.

I’m standing on the crowded bus 22, and I know: today is not that day. I try with all my strength to shut out reality, just like everyone else on board. I fail. Two women discuss their children, referring to them as “it” the entire time. The kids are sweating under thick overalls but don’t dare make a sound; being noticed never ends well. If they’re not even granted a “he” or “she,” you can imagine the rest. In the back of the bus, a dog whines, and someone shouts at it. I whine inside, too, so I force myself to breathe.

A little farther away, a perfectly dressed and made-up woman is on the phone, swearing like a sailor, the words spilling out casually, without thought or meaning. Her voice is beautiful, though; I focus on that. Another woman shrieks that she left her phone at work, lamenting loudly to everyone. She seems slightly insane, and I’m stunned to hear she works with children.

The rest of the passengers stare out the windows with bitter, exhausted expressions, silently wishing harm on one another. Everyone looks worn down, long past the point of caring. I take this same route twice that day. The play repeats — only the actors change.

I meet lots of friends, and they brighten up the days. Such wonderful people — I feel more gratitude than ever. What a miracle that we could find each other in this swamp. Their care and attention restore my faith in humanity; without them, this trip would be a disaster.

I seem interactive, but inside, no matter how hard I try, I feel hollow, barely sensing anything. A glass of wine would be nice, but that’s forbidden. The pharmacist frowns — not even one cognac-filled bonbon! she warns, wagging her finger in my face. She is far too strict, so I assume that I look as terrible as I did this morning. Or worse. :-D I hope she won’t make me kneel and swear before paying, but my hesitant nod satisfies her, and she pushes a huge pile of medication toward me. Recalls memories: the last time I saw this amount was exactly a year ago at my husband's hospital bed. My throat tightens. “Twenty days” she says. OMG.

The temptation of Irsai Olivér (wine) is real — you can’t get it in Holland — but I persist. I complete the whole miserable pilgrimage I came for, and finally, on my last night, I sleep like a child.

Budapest is steeped in that strange, stale melancholy that only wine can soften. No stubbornness, no resolve is strong enough to resist dissolving into its quiet nihilism. Every time I return, I slip back into its gloom—its fossilised hopelessness—before I even realise it.

In just four days, I’ve been filled to the brim with this feeling. The raw faces, the voices, the carelessness, the disrespect, the dullness — it’s overwhelming. There’s a reason I don’t live here. People make each other’s lives miserable, not only strangers but even those closest to them. That’s the real national sport, not football.

Away from here. I rush to the airport without looking back, counting the minutes until takeoff. At last we lift — rising out of the grey — and above the clouds the sun shines on me. It burns my face and melts my frozen soul. I’m going home. With the light, my hope and strength return.

This is my final post from the darkness. I’ve left it behind. From here on, a new life begins.

Budapest, idén harmadszor. Sok ez már a jóból – gondolom – mégis elérzékenyülök a városba vezető úton. 

Egy óra késéssel indult a gépem, ez éjjel nem vicces. Alig tudom nyitva tartani a  szemem, de a taxis szóval tart. Egy külföldön élő magyar mindig érdekes alany, még soha nem utaztam csendben. Nem mintha bánnám, hiszen az információ oda-vissza áramlik, elképesztő sorsok nyílnak meg előttem – ha csak egy fél órára is. A sofőröm egyszerűen de okosan beszél. Ugyan sok ponton nem értünk egyet de lenyűgöz a kristálytiszta meglátásaival. Teljesen éber leszek mire a hotelbe érünk. Nem tudok aludni, az emlékek kavarognak a fejemben, sötét függönyt terítenek a tennivalók listájára. Hajnali két óra és nyolcra már a bankban kell lennem. Nem lesz hosszú az éjszaka.

Hatkor kipattan a szemem. A tükör nem hízeleg, remélem egyszer eljön az az idő amikor kevésbé leszek kötelességtudó. A bankban pontosan az történik amire számítok...: Hetekkel korábban két ügyintéző is biztosított arról, hogy rengeteg időm van bezárni a számlám a cég megszüntetése után. A velem szemben ülő hölgy azonban felsóhajt: az utolsó pillanatban érkeztem. Egyszer már tartottunk itt – a szemem sem rebben. Értesítést nem kaptam a zárásról – nyilván – mivel a papírokat a hajdani cégem székhelyére küldték POSTÁN. Kár, hogy nem galambbal, végülis az is egy opció. Feladva a saját logikámat és követve az övéket végül el tudom intézni amiért jöttem. Ezzel az utolsó szál is elszakadt ami ide köt. A hotel felé menet nézem a fekete különböző árnyalataiba öltözött embereket és már az utcán elsírom magam. 

Ez az év minden szempontból próbára tett: lelemény, tudás, türelem, erkölcs, kitartás, érzelmi és fizikai teherbírás -  minden meg volt, bár néhánynál lengett a léc.

De még nincs lazítás, az élet az utolsó pillanatig tartogat meglepetéseket. A csapások egymást követik: a könyvelőm hív, adó ügyben csak két hetem van cselekedni, ami karácsony előtt csak egynek számít. Egy átbőgött éjszaka alatt találok a megoldást és nekilátok a megvalósításának. Amíg a pénz mint a higany szalad szét, orvostól orvosig rohanok, hogy megszabadítson a gyötrő fájdalomtól amit a naivitásommal érdemeltem ki.

Idén megtanultam, hogy a bizalom olyan luxus amit egy egyedülálló nő nem engedhet meg magának. Az általam eddig ismert univerzum nem létezik, az álmodozás korának vége. Remélem mire megkegyelmez nekem az élet marad még kedvem alkotni, adni, és erőm meglátni a szépet.

A 22-esen állok a tömegben és nyugtázom: az a nap nem ma virradt fel. Minden erőmmel próbálom kizárni a tudatomból a valóságot, mint mindenki más a buszon. Sikertelenül. Két nő beszélget, a gyerekeikről. Úgy referálnak rájuk, hogy “EZ”. A gyerekek állig overálban izzadnak, de nyekkeni sem mernek – abból csak baj lehet. Ha egyszer annyit sem érdemelnek, hogy “Ő”? Valahol egy kutya nyűszít kétségbeesetten, leüvöltik. Ami azt illeti én is nyüszítek belül, elkezdek a légzésemre koncentrálni. Kicsit távolabb egy jólszituált nő tökéletes öltözékben és sminkben telefonál. Trágárabbnál trágárabb szavak ömlenek belőle indulatok és gondolkodás nélkül. A hangja pedig szép, igyekszem nem a tartalomra figyelni. Odébb egy másik cirkuszol, hogy a munkahelyén felejtette a telefonját, magas hangon sipítozik a körülötte állóknak, bárkinek. Bár elmebetegnek látszik, döbbenten hallom: ő gyerekekre vigyáz. A többi utas megkeseredett, gyűlölködő arccal mered ki az ablakon. Mindenki elfáradt, régen feladta már. Ezt a kört aznap kétszer megteszem. A színjáték ismétlődik csak a szereplők cserélődnek.

A barátaim enyhülést hoznak, felragyogtatják a napjaimat. Fantasztikusak, most érzem csak mekkora csoda, hogy egy ebben a mocsárban ennyi különleges emberrel sodródtam össze. A figyelmük, gondoskodásuk visszahozza a hitem az emberekben, nélkülük ezt most nem tudtam volna végigcsinálni. Látszólag interaktív vagyok de belül halott, a hetek óta tartó fájdalomtól és a kimerültségtől alig érzékelem a valóságot. Rám férne egy pohár bor, de nem lehet. A gyógyszertáros nő összevonja a szemöldökét: egyetlen konyakos meggyet sem! - mondja fenyegetően, miközben az arcom előtt hadonászik az ujjával. Nyilván ezért ilyen szigorú, mert még mindig úgy nézek ki mint reggel. Vagy rosszabbul. :-D Azért remélem nem térdeltet le és esket meg fizetés előtt. Tétova bólintásomat elfogadja válasznak és áttolja nekem a halom gyógyszert. Utoljára tavaly decemberben láttam ennyit együtt Laca betegágyánál. Összeszorul a torkom. Azt mondja 20 nap. Atyaúristen.

Az Irsai Olivér komoly kísértés, Hollandiában nincs, de tartom magam. Végigcsinálom a kálváriát amiért jöttem és végre az utolsó éjjel úgy alszom mint egy gyerek.

Budapestet átjárja az a furcsa áporodott melankólia amit csak a bor tud közömbösíteni. Nincs az a dac, az az elszánás ami ne porlana el és oldódna fel a nihilben. Otthonos meghittséggel süllyedek a rosszkedvbe, a megkövült kilátástalanságba minden alkalommal amikor visszatérek.

Négy nap alatt csurig telítődtem ezzel az életérzéssel. A nyers arcokkal, hangokkal, az igénytelenséggel, a tiszteletlenséggel és a fakósággal. Nem véletlenül nem élek itt. Az emberek egymás életét keserítik, nem csak az idegenek, de még…sőt! leginkább az egymáshoz közel állók. Ez az igazi nemzeti sport, nem a foci.

El innen! Rohanok a reptérre, vissza sem nézek, alig várom, hogy a gép felszálljon. Végre emelkedünk, ki a szürkeségből és a felhők fölött meglátom a napot. Perzseli az arcom, felolvaszt, átmelegít, megyek haza! A fénnyel együtt remény és az erőm is visszatér. 

Ez volt az utolsó posztom a sötétségből, magam mögött hagytam, tudom, hogy most már minden rendben lesz – új élet kezdődik.