Deep water
It’s been a long time since I last wrote—not for lack of things to say, quite the opposite: So many people, impressions, and thoughts all at once.
Somehow, everything settles when I return to my work. I draw strength from my recent exhibition, and I hope that what I’m creating now will be something special. Work has never been the challenge—trusting myself is. But if I don’t believe in what I’m building, who will? Perhaps that’s what real courage is: moving forward without safety nets, guided only by responsibility and conviction.
At the same time, I find myself caught between logic and emotion, the two flickering in my mind like a strobe light, switching on and off, cancelling each other out. It’s an intensity I’ve never experienced before. I’ve also made backward progress (quite dynamically, I might add:-D). I tried to find detours—safe ground, stable work—because the fear of losing everything is still very much alive in my body. But life keeps pushing me back toward Tarot. This is going to be my Sistine Chapel, my Mount Everest.
At Marbushka, I shared every step of the artwork, all my struggles and achievements – now I am totally alone in the progress and face doubts and fear. I understand the importance of your feedback and comments – more than ever.
Thanks to this spiritual journey, Laca has returned to my dreams. He seemed distant and indifferent, barely acknowledging me for a long time. Now, he sits beside me—we travel together, and he holds my hand. His memory warms my soul; his presence gives me strength. It’s almost funny that in real life, we never knew where we were heading—we simply trusted that the other one did, and if not, then something would work out, or we just would fall together.
“Officially,” I no longer have the right to grieve—but strangely, that’s only just begun. Until now, I was able to suppress my feelings, not consciously. Now I’ve let my emotions flow: let them rage, sweep everything away.
----
Régen nem írtam, nem mintha nem lett volna miről, sőt...! Talán túl sok dolog is jár(t) a fejemben egyszerre. Rengeteg új találkozás, impulzus, élmény, gondolat.
De amikor visszatérek a munkámhoz, minden elsimul. Abból az energiából élek, amit a kiállításon kaptam tőletek, és csak remélem, hogy amin most dolgozom, még figyelemre méltóbb lesz. A munka sosem volt gond nekem, a legnehezebb rész bízni abban, amit csinálok. Örök kérdés: ha én nem hiszek a projektem sikerében, akkor ki fog? Talán ez az igazi bátorság, menni előre biztonsági öv, légzsák nélkül miközben a fal rohanvást közeledik.
Nem segít az sem, hogy a fejemben a racionális és az érzelmi-kreatív csatornák villódzva váltakoznak mint a stroboszkóp, tökéletesen kioltva egymást. Haladtam visszafelé is (azt is lendületesen :-D), próbáltam kerülőutakat találni, biztos alapot, munkát, mert még nagyon elevenen él a félelem a testemben, hogy mindent elveszíthetek, de az élet folyamatosan a Tarot felé tol. Nehéz titkoban tartani a projektet, visszajelzés nélkül menni előre, de ez az én Sixtus-i kápolnám, a Mount Everest-em.
A Marbushka idejében megosztottam veletek az alkotási folyamat lépéseit: minden gondolatot, vívódást. Most érzem csak, hogy mekkora segítség volt a támogatásotok, a sok kedves visszajelzés, komment utat mutatott, mert a tarotban most nagyon egyedül vagyok a kétségeimmel és a félelmemmel.
Talán a spirituális utazásnak köszönhetően Laca visszatért az álmaimba: míg eddig távoli, közömbös figura volt, tudomást sem vett rólam, most rendszerint mellettem ül, utazunk és fogja a kezem. Az emléke átmelegíti a lelkem, a jelenléte erőt ad. Bár sohasem tudtuk merre megyünk, bíztunk a másikban, hogy ő igen, vagy ha mégsem, akkor valami lesz – ha kell együtt zuhanunk.
"Hivatalosan" már nem lenne jogom gyászolni, de a furcsa, hogy most kezdődött csak el. Eddig el tudtam fojtani, még ha nem is szándékosan, de már meg sem próbálom.
