Spring

I seem to have an intriguing dialogue with the Universe. However, it feels more like arm wrestling rather than a genuine conversation. Whenever I state something, it immediately proves the opposite. That’s one of the reasons I’ve stopped trying to be "clever" lately. Cold or warm, whatever comes, I have endured in silence.

I’ve slowly realised that this is life: working like a machine from morning till night. You can hate it, but you can also find beauty in the small moments, even in the steam of the morning coffee. Without coffee, there’s no chance to survive anyway.

This new phase of life has brought new values and a different worldview, and a certain calm. Things go on, even if in a very different way. I miss my old self. I barely have time to get to know the version of me. There is no chance to spend much time together.

And then there’s the quiet pressure of seeing how many of my friends, close to fifty, are stepping off the carousel called life. It pushes me away from meditation and toward a more hedonistic life. The question “how much time is left?” gives time a whole new meaning — suddenly, even the most insignificant details feel vividly alive.

Old-new questions have resurfaced, for now only on a theoretical level: ageing, relationships, love. The necessity of the latter lit up like a neon sign and occupied the remaining 0.1% of my brain not consumed by work. Freedom versus partnership. Is it worth it?

I used to be proud of my endurance, my determination, and the fact that I’m not really a team player. I would provocatively question all my married friends: What’s the point of starting this all over again? I listened to their answers with scepticism — because I’m still healing, and my trust and faith are only halfway back.

Spring has brushed through my hair, but I pulled my head away, refusing to let the spicy air intoxicate me. I’m working. ...am I? Something has slipped under my skin. I keep thinking.

Bojka and I watched Something’s Gotta Give, and it took us days to understand our reactions. Let’s not get into the film’s quality, but the questions it raises are worth thinking about. The most important one: why are women over fifty pushed to the sidelines? 

I almost started feeling sorry for myself — until I realised that the statement is nonsense. I only ever sat on the sidelines when I wasn't in balance with myself, and I’ve returned to the bench time to time (regardless of my age) for a short period of recovery. No one sits out after fifty unless they choose to. Certainly not for physical reasons — these days, how you look is largely a decision. The same goes for inner peace — although far fewer people invest energy there, because they think it doesn’t show. If they knew that this is the only thing that radiates and really counts!

The film also plays with age differences, both ways, and I was surprised to feel a certain resistance in myself. After a bit of self-reflection, I realised I’m not that rigid — I just can’t personally relate to the two main characters.

At first, I almost fell for the familiar narrative: older men are considered to be lucky having a younger woman, while older women with younger men are judged shameful. As women, we’re supposedly more understanding, more patient, more accepting — we see beauty even where there is none — while men tend toward the easier option, and if they can get a shiny new toy, why settle for something used…? And of course, they would never go against convention.

However you look at it, women seem to lose. Even when we’re young, we have to overperform — and according to the film, no matter how beautiful a woman is, she becomes invisible after forty. As long as the numbers aren’t public, there’s still a chance — but once your age is known, men take two steps back. I’ve had experiences like that, too, though thankfully, their memory fades quickly. Hiding your age might sound like a logical strategy, but I don’t bother — it saves me a few unnecessary rounds.

Back to the film. One line, the young doctor said, brought me enlightenment about the essence of it all: It really does not matter that a twenty-year age difference in the woman’s favour, because he had never felt the way he felt with her.

And this is the universal truth, the answer to my question about the meaning of love and relationships. Not just in this situation, but in any configuration: Love is not a decision; there’s no explanation for our choices. We have no idea what makes the air vibrating with one person and not with another. I recently read that you can judge a person by their friends, but not by whom they fall in love with. Sooooo true.

Laca used to say that everyone is replaceable. Well… no. For the past year, I’ve been seeing the world through my own lens, and I know for certain he was wrong. The foundation — the essence — of relationships and friendships is chemistry: that you evoke feelings in someone that no one else can, and vice versa.

When your presence truly matters to someone—when you can read each other’s minds, understand one another without words, make each other feel special, and amplify each other’s energy—that connection is rare. They light you up, give you strength and wings, and inspire you. They quiet the noise in the world and bring you peace. Age doesn’t matter. Origin doesn’t matter. Skin colour, gender, language—none of it matters.

I recently came across a line:

“8 billion people in this world, and I can’t stop thinking about one.”

So that’s the answer. Nothing else matters. The problem is solved, I am heading back to work.

Van egy érdekes párbeszédem az Univerzummal. Bár, ha jobban belegondolok, nem is igazán párbeszéd, leginkább szkanderezéshez hasonlítanám. Amint kinyilatkoztatok valamit rögvest az ellenkezőjét bizonyítja be. Ezért (is) egy ideje nem okoskodom, jöhet hideg-meleg, csendben vagyok. Lassan az is leesett, hogy ez az élet: robot reggeltől estig és lehet utálni de ugyanúgy szeretni is, megtalálni a pillanatokban, a reggeli kávé gőzében a szépet. Kávé nélkül egyébként esélytelen. :-D

Az új életkor új értékrendet és világnézetet hozott, megnyugvást, hogy bár nagyon máshogyan, megy ez szépen tovább. Hiányzik a régi önmagam, ez az új lényem még elég bizonytalan, bár még esélyem sem volt közelebbről megismerni, kevés időnk van egymásra. A rémület pedig, hogy hányan szállnak ki ötvenhez közeli barátaim az életnek nevezett ringlispílből, nem segít az elmélyülésben, inkább sürget és a hedonista életfelfogás felé taszigál. A "vajon mennyi van még hátra?" kérdés új értelmet ad az időnek és hirtelen élettel tölti meg a jelentéktelen részleteket is. 

Régi-új kérdések kerültek elő egyelőre csak elméleti szinten: öregedés, kapcsolatok, szerelem. Ez utóbbi szükségszerűségének vitatása neonfénnyel világított és kötötte le azt a 0.1% agykapacitásomat amit szabadon hagyott a munka. Szabadság kontra párkapcsolat. Megéri? Büszke voltam a teherbírásomra a céltudatosságomra, és arra, hogy nem vagyok csapatjátékos. (Bár hozzá kell tennem, hogy életemben először élek egyedül)  Provokatívan faggattam minden házas barátomat, hogy mi értelme ennek az egésznek? A válaszokat kételkedve fogadtam mert még gyógyulok, a bizalmam és a hitem még félúton sincs visszafelé. 

A tavasz ugyan beleborzolt a hajamba, de elrántottam a fejem és nem hagytam, hogy a mámorítóan illatos levegő megrészegítsen. Dolgozom. vagy mégsem? Valami a bőröm alá szivárgott, agyalok. 

Bojkával megnéztük a Something's Gotta Give című filmet és napokig próbáltuk feldolgozni a reakciónkat. A film minőségi besorolását ne feszegessük, de elgondolkodtatóak a kérdések amiket felvet. A legfontosabb ezek közül (ha már az időnél és a sürgetésnél tartunk), hogy az ötven feletti nők miért kerülnek a pálya szélére? Már majdnem elkezdtem sajnálni magam, amikor rájöttem, hogy ez a kijelentés úgy marhaság ahogy van, én mindig csak addig ültem ott, amíg nem jöttem rendbe magammal. Néha az ember (életkortól függetlenül) vissza-vissza tér a kispadra regenerálódni és ötven fölött sem ül senki a pálya szélén, aki nem akar. Különösen nem fizikai okok miatt, hiszen manapság döntés kérdése, hogy hogyan nézel ki. Az is, hogy mekkora rend uralkodik benned, de erre mindenki kevesebb energiát fordít mivel azt gondolja: nem látszik. Hm, amennyire én látom csak ez számít.

A film a korkülönbséget is feszegeti oda-vissza és döbbentem éreztem magamon a viszolygást. Egy kis önvizsgálat után rájöttem, hogy nem vagyok én annyira rugalmatlan, csak éppen személyes okok miatt nem tudok azonosulni a két főszereplővel. Persze először bedőltem, azt gondoltam, hogy igen, ez így van, hiszen ebben nőttem fel: az idős férfiak szerencsések, ha fiatalabb nővel járnak, míg az idős nő-fiatal férfi megvetendő kombináció. Nyilván mi nők megértőbbek, türelmesebbek, elfogadóbbak vagyunk, meglátjuk a szépet ott is ahol nincs, míg a férfiak a könnyebb felé húznak és ha megkaphatnak egy új játékot akkor minek a használt...? Ráadásul a világért sem mennének szembe a konvenciókkal. Bárhogyan is, mi nők járunk rosszul: Amíg fiatalok vagyunk is túl kell teljesíteni, de bármilyen gyönyörű is egy nő, a film szerint negyven felett láthatatlanná válik. Amíg a számok nem publikusak, van esély, de amint kiderül a korunk, a férfiak kettőt lépnek hátra. Volt ilyen élményem is, de szerencsére kevés és az emlékük gyorsan fakul. Bár logikus döntésnek hangzik az eltitkolás én mégsem veszem a fáradtságot, megspórolok vele néhány felesleges kört.  

Vissza a filmhez: Felkaptam a fejem arra a mondatra, ami a fiatal orvos szájából hangzott el és itt a lényeg: nem számít az a laza 20 év korkülönbség a hölgy javára, mert senki mástól nem érezte magát úgy ahogyan vele, tőle. Hopp. Akkor felkapcsolt a lámpa a fejemben: ez örök igazság, és nem csak ebben a szituációban, de minden felállásban a dolog esszenciája, válasz a kérdésemre: a szerelem és a párkapcsolat lényege, a kémia! ...és ez nem döntés kérdése a választásunkra nincs magyarázat, fogalmunk sincs, hogy mitől izzik fel a levegő valakivel és másokkal meg nem bármilyen ideális választásnak tűnik. Nemrég olvastam, hogy egy embert meg lehet ítélni a barátai alapján, de az alapján nem, hogy kibe lesz szerelmes. Találó. 

Laca mindig azt mondta, hogy mindenki pótolható. Hát, ...NEM. Egy éve a saját lencsémen keresztül nézem a világot és biztosan tudom, hogy ebben tévedett. A kapcsolatok, barátságok alapja, lényege az energetika, hogy valakinek a jelenléte felvillanyoz, inspirál. Akitől felállsz a földről és indulsz tovább, aki megsokszorozza az energiáidat, akitől ragyogsz, szárnyaid nőnek és az interferenciák is elsimulnak az erőben. Az ilyen találkozások ritkák és ha mégis összejön akkor nem számít a kor, a származás, a bőrszín, a nem, a nyelv, semmi. 

Egy felirat jött velem szembe nemrég: "8 billion people in this world and I can't stop thinking about one." Ez a válasz. Semmi más nem számít. Rejtvény megoldva, megyek vissza dolgozni.